XIV. Fejezet: Egy áruló

XIV. Fejezet

- Na jó, ez azért már túlzás! – Lesepertem magamról Tory kezeit és kezembe vettem a kanalat. Durcásan meredtem az asztaltársaságra. Úgy kezelnek, mint valami rokkant kölyköt. Renji az ölében cipelt le az emeletről!
- Fektessük le a szabályokat. Nem vagyok már pisis. Ki tudok menni a mosdóba egyedül is, megebédelek önerőből, és még a szobámból is ki tudok jönni segítség nélkül. Szóval nincs szükségem dajkákra, Oké?! – Ingerülten néztem Toryra és Renjire.  Ichigo sózta őket a nyakamba. Azt mondta, neki el kell intéznie egykét dolgot. Mondjuk gondoltam, hogy nem fogja hagyni, hogy egyedül maradjak itthon.

- Szarok a feltételeidre Nash! Nekem Ichigo azt mondta, ne hagyjam, hogy akármit egyedül csinálj. Nem akarom, hogy pont az urad kasztráljon! – Renji morcosan ült mellettem, Tory a másik oldalamon kavargatta a levesét.

Két napja már, hogy rosszul lettem, és még mindig tart. Szerencsére nem mindig, csak alkalmanként. De olyankor rosszabb, mintha kínoznának…
- Hülye vagy te, csak nem forogsz. – Mérgesen megettem az elém rakott levest, majd feltrappoltam az emeletre és bevágtam magam mögött az ajtót. Természetesen Tory még azelőtt beslisszolt, hogy az orrára csaphattam volna.

- Nash, legalább engedd, hogy segítsünk egy kicsit!
- De nincs szükségem rá, oké? Szedem a gyógyszereket, és minden rendben van velem. Néha szédelgek, de az meg természetes! – Úgy tűnt, Tory is kezd kijönni a sodrából.
- Természetes a francokat! Most pedig vetkőzz és húzzál aludni!
- Nem vagy az anyám!
- Ne baszakodj velem! – Lihegve álltunk egymással szembe. Sértődötten kikaptam Tory kezéből a pizsamámat, és átvedlettem. A melegítőmet célzatosan szőke barátosném arcába hajítottam. Levágtam magam Ichigo ágyára, és nyakig betakaróztam. Tory még motyogott valamit az orra alatt, majd kivonult (trappolt) a szobából.

Oké, tudom, hogy túlreagáltam a dolgot. A hátamra fordultam és a plafont bámulva gondolkoztam.

Tulajdonképpen olyan, mintha terhes lennék. Ami persze lehetetlen, hisz Ichigoval még nem… Khm.
Még meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, a képzeletem azonnal reagált. Lelki szemeim előtt egy aprócska kékszemű, narancshajú kisfiú jelent meg. Úristen!
Pördültem egyet, és vörösödő fejem a párnába fúrtam. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy átjárjon az álom.

Kinyitottam a szemem, de a szobában vaksötét volt. Megpróbáltam az oldalamra fordulni. Valami megakadályozott. Vagyis inkább valaki. Ichigo mélyen aludt, szinte gyermekien szuszogott mellettem. Egy keze a feje alatt, míg a másikkal a derekamat ölelte körbe. Ránéztem az íróasztalon heverő vekkerre. Az óra fél kettőt mutatott.

Hajnali fél kettőt.

Átaludtam az egész napot. Meg akartam nézni, hogy Toryék a házban vannak-e még. Bocsánatot akartam kérni. Kicsusszantam Ichigo karja alól. Lemásztam az ágyról és kimentem. Vagyis csak akartam.
- Hova szöksz? – Visszanéztem és belebámultam az álmos barna szempárba. Úgy döntöttem, Toryék ráérnek. Hisz egész nap nem találkoztam Ichigoval!
Visszamásztam mellé. Ő a hátára feküdt, így a mellkasára hajthattam a fejem.
- Most már sehova. Toryék még itt vannak?
- Most komoly őket akartad megkeresni hajnalok hajnalán? De egyébként itt vannak a szomszéd szobában. – Ásított egyet, és elkezdte tekergetni az egyik felálló hajtincsemet. Mostanában ez nagy szokásává vált.
- Értem. Mi mindent sikerült elintézned?
- Áh, csak egy pár apróságot. – Zavart, hogy ennyire titkolózik előttem, de úgy gondoltam, biztos jó oka van rá.
- Értem… Ichigo?
- Hm?
- Én… elfelejtettem… - kuncogva közelebb húzódtam. Ő fáradtan sóhajtott, majd elfészkelte magát a takaró mélyén.
- Alszol?
- Igen…
- Nem vagyok álmos… - Újabb fáradt sóhajt kaptam válaszul.
- Próbálj meg elaludni, jó? Holnap lesz egy kis dolgunk, és azt szeretném, hogy éber legyél. – Meglepetten bólintottam. A hangjából áradó aggodalom és kétségbeesés megriasztott. Mi lehetett az, ami Ichigot így megrémisztette?
Lehunytam a szemem és megpróbáltam aludni egy keveset. Nem sikerült…

- Ébresztő Ichigo! – Leraktam a tálcát az íróasztalra, és megráztam Ichigo vállát. Résnyire kinyitotta a szemét.
- Macska létedre elég korán fenn vagy. – Ásított egyet, majd a karjaira támaszkodva ülésbe tornázta magát.
- Sokat aludtam tegnap. – Mosolyogva a kezébe adtam a kávét, amit felhoztam. Elvettem a tálcáról az enyémet is, és leültem mellé az ágy szélére. Nem volt rajtam más, csak egy fehér atléta és egy fekete térdnadrág. Tüzetesebben végigmért.
- Reggeliztél már?
- Ahha. Tory készített nekem rántottát. Ma a kávét is Ő főzte! – Ichigo prüszkölve kiköpte a bögre tartalmát. Értetlenkedve néztem rá, majd gyanúsan az én kávémra néztem.

- Okééé… Tudtam, hogy Tory életében először főz kávét, de… Tényleg ennyire szar? – Inkább félre raktam a bögrémet és megveregettem a köhögő párom hátát.
- És… megetted a rántottát? – Bólintottam. Ichigo sóhajtott egy nagyot. Kezemet a vállára tettem. Valószínűleg a következő kávét inkább én főzőm…
Az ajtón Tory lépett be, Renji közvetlen mögötte. Még mindig nem jöttek össze, pedig ugyan abba a szobában töltötték az egész éjszakát! Tudom, hogy az enyém ilyen Rapid tempó volt, de meddig akarnak még kínlódni?
- Mi a szitu? – Célzatosan járattam a szemem kettejük között. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták.
- Semmi érdekes. Mi a program mára? – Tory kérdésére Ichigo felegyenesedett és kitessékelte őket a szobából, a következő szavakat intézve hozzájuk és hozzám:

- Készülődjetek, megígértem Uraharának, hogy ma beugrunk hozzá. – Vállat vonva elővettem szürke garbómat és lila nadrágomat. Gyorsan átöltöztem és megfordultam. Ichigo engem nézett. Olyan… más volt. Nem az a szeretetteljes nézés, hanem valami más…
Aggódva sétáltam közelebb.
- Valami baj van, Ichigo? – Elkínzott arccal nézett le rám. Végigsimított az arcomon és egy apró csókot nyomott az arcomra.
- Menjünk. – A kérdésemet semmibe véve terelt ki az ajtón, ahol Tory és Renji szintén furcsállva Ichigo viselkedését, már vártak minket.

Egész úton nem szóltunk egy szót sem. Idegesen fontam össze Ichigoval az ujjainkat. Megijedtem attól, hogy ennyire más, mint szokott lenni. Tanácstalanul hátrafordultam Toryékhoz, de Ők sem tűntek okosabbnak.
Beléptünk az üzletbe, és ahogy megláttam a hullakomoly bandát, kifakadtam.
- Oké, lennétek szívesek beavatni engem is?! Mert már kurvára elegem van abból, hogy soha a büdös életbe nem mondotok el semmit! – Ahogy rárivalltam a többiekre, újfent rám jött a rosszullét. Ichigo azonnal odaugrott hozzám, és a karjaiban tartott addig, amíg el nem múlt az émelygésem. Felnéztem a barna szemekbe, de kerülte a pillantásom. Úgy döntöttem többre megyek, ha olyannál próbálkozom, aki hajlandó válaszolni. Uraharára bámultam, aki a legyezője mögé rejtette arcát. Végül Yoruichi szólalt meg. Most nem nevetett a szeme.
- Van egy jó hírünk meg egy rossz. Melyikkel kezdjem?
- A rosszal.
- A jó hír az, hogy… - Kedves édesanyád? - … megtaláltuk a betegséged okát.

Rájuk meredtem. Most komoly ettől paráztak?

- És?
- Mérgezés. – Megállt bennem az ütő. Olyan… nevetségesnek tűnt az egész. Levegő után kapkodva hápogtam. De hát mégis ki?
- Isshin olyan anyagokat talált a szervezetedben, amelyek egyértelműen egy újfajta méreg által kerültek oda.
- De Liu nem férhetett hozzám, másnak meg nem érdeke kicsinálni engem! – Kétségbeesetten kapaszkodtam Ichigo karjaiba, aki erősen tartott és suttogó szavakkal csitított.
- Nem tudjuk, hogy érdeke-e vagy sem, de már hosszú ideje műveli ezt. – Ichigo odahúzott Uraharához, és leültetett mellé.
- Hogy érti ezt?
- Akárhányszor lehetősége volt rá, a szervezetedbe juttatta a mérget. Akár az ételen keresztül is. –

Elmerengve néztem magam elé. Ki az, aki hozzáférhetett az ennivalóhoz?

- És ha jól sejtem, mindenki tudja ki az, rajtam kívül. Ugye? – Nem az válaszolt, akitől vártam…
- Úgy van, Nashy. – Ichigo azonnal reagált. A karjaiba kapott, és odébb ugrott, még a robbanás előtt. Szegény Urahara. Mindig felrobbantják a boltját…

A szemeimet Liura függesztettem. Nővérem gúnyosan mosolygott rám, körülötte állt a szokásos Brancsa.
- Gondold csak végig, Hugi. Ki az, akire nem gyanakodnál soha? Aki akármikor hozzád férhetett anélkül, hogy akármelyik barátocskád furcsállta volna? Na? – Elgondolkodtam a kérdésén. Az elmúlt pár napban rendesen ki voltam szolgáltatva, az biztos. De ki az, aki előtte is hozzám férhetett? Egyedül Ichigo az, aki folyamatosan mellettem volt, de pont ezért nem volt lehetősége semmire sem. És Ichigo amúgy sem lenne képes bántani engem…
Az egyedüli, aki maradt, az…

- Úgy van. Látom, rájöttél. – Elborzadva tettem a szám elé a kezem. Az nem lehet… Ő nem árulna el engem. Éreztem Ichigo karjait a derekamon.
A hányinger mardosta a gyomromat, és erősen kapaszkodtam a fiú karjaiba. Segélykérően néztem fel rá.
- Mond, hogy nem igaz… Kérlek! Mond, hogy Ő nem… - Fájdalmas pillantása minden reményemet összetörte.
- Tory… Te… - A hangom elcsuklott. Egyszerűen elhagyott minden erő. Szemeimet ráemeltem, de nem tudtam a szemébe nézni. Szemem sarkából láttam, Renjit is ugyanúgy érintette, mint engem.

Tory lehajtott fejjel állt Liu mellett. Nem nézett se rám, se Renjire, se senkire. Szólásra nyitottam a szám.

- Mi a baj, Hugica? Elvitte a cica a nyelved? Nem gondoltad volna, mi? – gúnyos nevetése visszhangzott a fülemben, de én egyre csak Toryt bámultam.

- Miért? – Ennyire futotta tőlem. A nagy és bátor Nash, aki nem lepődik meg semmin, összeomlott…
- Azért, mert gyűlöllek. – Szavai apró darabokra törték azt az aprócska részemet, ami még maradt. Nem kérdeztem, hogy miért. Nem kérdeztem, hogy mióta. Tudomásul vettem.
- Gyerünk Tory, ideje indulnunk. – Liu nemtörődöm módon hátat fordított, de még visszaszólt a válla felett.
- Megmondtam, Hugi. Tönkre foglak tenni. – Eltűnt, és magával vitt egy darabot belőlem.

Tory volt az én testvérem. Aki mindig ott volt nekem, mikor támaszra volt szükségem. Kihasználtam volna? Nem emlékszem…
Éreztem azt az ürességet, amit az elvesztése okozott.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt már el azóta, hogy elmentek. Azóta Urahara üzletében vagyunk, s míg a többiek tanácskoznak, én Ichigo ölőbe kucorodva meredek magam elé. A szemeim már kiszáradtak, hisz pislogni se nagyon pislogtam.

Ichigo mélyet sóhajtott. Ahogy mellkasa megemelkedett, emelkedtem vele én is.

- Nash… Tudom, hogy fáj, Kicsim… De össze kell szedned magad. – suttogta a fülembe. Az arcát a hajamra fektette.
Ichigo karjai közül kilesve, megkerestem Renjit. A teraszon ült, de nem láttam az arcát. Fogalmam sem volt arról, hogy mit érezhetett.
- Ichigo… Mióta tudtátok?
- Aznap tudtam meg, mikor tegnap hazamentem. Ha hamarabb tudtam volna… - Szájára simítom az enyémet. Nem akarom hallani, hogy magát hibáztatja. Fejemet újra a pólójába temetem.
- Szeretlek. – Meglepetten néz le rám. Aztán nagyon halványan elmosolyodik
- Én is szeretlek. Bárcsak tudnék segíteni rajtad.
- Tudsz. Csak maradj mellettem…                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

XIII. Fejezet: Új vendég

 - Óvatosabban! – Húztam a fáslin még egyet és rögzítettem Ichigo hátán. Mert a sebe az természetesen felszakadt…
- Te ragaszkodtál ahhoz, hogy én lássalak el. Vess magadra. – Sértődötten felálltam és átsétáltam a szoba másik végébe. Csupán hat nem fogadott hívás várt a telefonomon. Kettő az otthoni Diritől, három egy osztálytársamtól és egy Lilytől, Tory anyjától. Nem volt kedvem telefonálgatni, szóval nem hívtam vissza őket.
Ichigo átkarolta a derekamat, állát a vállamra támasztotta. Érdeklődve szemlélte a telefonomat, tehát ez egy jó lehetőség volt arra, hogy a szemeit csodálhassam. Imádom azokat a csokibarna íriszeit…

- Mi az?
- Hm?
- Miért bámulsz? – A kérdésen kuncogva végigsimítottam a karján és kibontakoztam az öleléséből.
- Miért, nem szabad?
- Ha te ebben leled örömödet… - Visszadőlt az ágyára. A sebe szépen gyógyult, ahhoz képest, hogy elvileg ez sok-sok időbe tellett volna. Letelepedtem mellé, és merengve néztem ki az ablakon. A nővéremen gondolkodtam, és azon, miért olyan furcsa. Mármint nem arra értem, hogy miért akarja tönkretenni amúgy is pocsék életemet, hanem a kisugárzására. Mikor én megjelenek valahol, azonnal egy macskával azonosítanak. Ez is egy következménye a szernek, amit beadtak.

De amikor két hónapja megláttam Liut… Hülyén hangzik, de teljesen olyan volt, mint egy hal… De tényleg, mintha a víz létszükséges lenne számára.
- Szeretem nézni, ahogy töröd a fejed valamin. Ki vele! – Ichigo a könyökén támaszkodva nézett rám.
- Csak Liun gondolkodtam. Ugye, hogy nem túl szórakoztató? – Nevetnem kellett, ahogy felmordult nővérem említésére.

- Inkább nem akarom hallani…

- NASH!! – Tory üvöltésére ijedten fordultam le az ágyról. Kinyújtottam a nyelvem a röhögő Ichigora, majd visszakiáltottam.
- Mi a halál van?!
- Nem halál, vendég! – Kíváncsian felkeltem, és kisétáltam az udvarra. Ichigo közvetlen mögöttem jött.

Kikukkantottam az ajtón, és az állam a fölről kellett fölkaparni.
- Ó, nahát Nashy! – Istenem, csak ŐT ne! Magamra varázsoltam egy kényszeredett mosolyt.
- Szia Stella. – Az üzletből Urahara csoszogott ki. Ahogy meglátta új vendégét, szélesen elmosolyodott.
- Nahát, Isten Hozta! – Toryval szinte egyszerre mormogtuk magunk elé.
- Mentő vigye… - Ichigo prüszkölve felnevetett. Stella azonnal felé kapta a fejét. Megértettem nyálcsorgatása okát, mert azért Ichigo amúgy is Isteni látvány, póló nélkül meg pláne…
De nem is Én lettem volna, ha nem szólok közbe.

- Kiesel a szemeden… - Morcosan közelebb húzódtam Ichigohoz. Ismertem már Stella „vadászösztönét”.

Egyébként, azt hiszem, elfelejtettem elmagyarázni ki ez a ri… lány. A neve Stella Morrison, Liu után a második ősellenségem. Szintúgy Toryé. Egy osztályba járunk, és fő életcéljának tekinti önbecsülésem porig tiprását.Ő az Amerikai Barbie, szőke hajával, kék szemével és műmellével. Egy valami tuti. Életében több fa**t fogott mint kilincset.
De hogy a rákba került ide?? Tory bűbájos mosollyal fordult felém
- Manapság minden szemetet erre fúj a szél, nem? – A szemem forgatva bólintottam. Még fel sem ocsúdtam első döbbenetemből, Stella már előttünk állt. Kacéran kezet nyújtott Ichigonak. Úgy, de Úgy kikaparnám a szemét!

- Stella Morrison vagyok, nagyon örülök! – Ichigo bizonytalanul rázott kezet a szöszivel.

- Kurosaki Ichigo.
- Mondd csak, Ichigo! Nem igazán ismerem ki magam ebben a városban. Nem lennél az idegenvezetőm? –

Tory felröhögött. Én meg vörösödve mordultam rá.
- Bocs, de programja van! – Beálltam Stella elé. Kicsit alacsonyabb voltam, mint Ő, de nem érdekelt.
- Ó valóban? Nem tudja elhalasztani? – A pilláit Ichigo felé rebegtette. Ó, hogy kopaszodna meg! Mielőtt rávághattam volna, hogy nem, nem tudja elhalasztani, Ichigo átkarolta a derekamat és megelőzött.
- Bocsi, de nem. Dolgunk van, ugye Nash? – Meglepve bólintottam. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodtam, mi dolgunk van. Rámeredtem Stellára, majd betereltem Ichigot az üzletbe. Vigyorogva követtem.

Befordulva a szobához, Ichigo megállt és felém fordult.

Értetlenkedve néztem fel rá, de nem volt időm kérdésekre. Ichigo vigyorogva magához rántott és száját az enyémre tapasztotta. Nyelve szenvedélyesen hívta táncra a nyelvemet. A csókja fergeteges és mohó volt. A hátam a falnak koppant, de semmit nem fogtam fel a külvilágból. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el miután szétváltak az ajkaink. Ichigo egy apró csókot nyomott a nyakamra, amitől teljesen kirázott a hideg. Levegő után kapkodva hajtottam a fejem Ichigo mellkasára.

- Hű… - Reszketeg hangom nevetésre kényszeríttette Ichigot. Fintorogva néztem oldalra, és éppen elkaptam Stella mérges tekintetét.

- Szóval ez volt a nagy ötlet… - Pirongva néztem fel Ichigo barna szemeibe. Nevetve emelt a magasba. Ijedtemben még a lábaimat is dereka köré fontam.

- Most mond azt, hogy nem élvezted! – Vigyorogva megpusziltam az orra hegyét.
- Mondanám, de nem akarom, hogy megsértődj!
- Képes volnál hazudni nekem?
- Úúúú, egokirály!

- Nem akarok megzavarni semmit, de lehet ezt nem a folyosón kéne… - Tory vigyorogva a falnak támaszkodott, amíg én vörösödve lemásztam Ichigoról. Ő a fejét vakargatva egy lépést hátrált.
- Féltékeny vagy? – Tory kiöltötte rám a nyelvét. Bementünk Ichigo szobájába, hogy összepakoljunk, Úgy terveztük, hogy hazamegyünk. Urahara is megengedte, igaz, Ichigo nem engedélyt kért, csak simán kijelentette.
- Egyébként Urahara és Tessai igencsak érdeklődnek Stella felöl. – Tory nem zavartatta magát, jött utánunk. Érdeklődve néztem rá.
- Urahar és kicsoda?
- Istenem, Nash… És még én vagyok a szőke.
- Ki az??
- Tudod, Don Bajusz!
- Jah! És mit akarnak tudni?
- Inkább az érdekelte őket, mennyire megbízható, meg hogy milyen jóban vagyunk vele. – Közelebb sétáltam Toryhoz.
- És mit mondtál nekik?
- Azt, hogyha Stella felgyulladna, és nálam lenne egy pohár víz, meginnám. – Nevetve pacsiztam össze Toryval. Ichigo vigyorogva hozzám vágta a pizsimet.
- Ahelyett, hogy a szádat jártatod, segíts inkább pakolni, asszony! – Hápogva vettem a levegőt. Mg hogy asszony!
Morcosan kimentem a szobából, hogy én is elpakoljam a cuccomat. Természetesen kibe botlottam? Úgy van.
- Nashy, te melyik hotelban laksz? – rám sem nézve pötyögött valamit a telefonján. Mézesmázos mosollyal fordultam felé.
- Semelyikben Stella. Én Ichigonál lakom. – Összerezzenve nézett fel rám. Nem tetszett az a mosoly, amit rám villantott.
- Mit gondolsz, van még egy üres szobájuk?
- Nincs! – Még fel sem fogtam a kérdését, már köptem a választ. Mit képzel magáról ez a szuka?!
- Kár, pedig az Igazgató úr azt mondta, hogy Te és a vendéglátód biztos befogadtok. – Mosolyától a hideg szaladgált a hátamon. Én nem akarok ezzel a… vele egy levegőt szívni!
- Nos, biztosan tévedett. – Még ki sem mondtam, Ichigo jelent meg, szintén elég gyászos képpel.

- A fater hívott. A suli igazgatója felhívta, hogy plusz egy diákot kéne vendégelni. – Ránézett a mellettem álló Stellára. Nem… Mit követtem el?!?!
- Ez azt jelenti, hogy ma veletek megyek haza? – A haza szónál legszívesebben megütöttem volna. Morogva vágtam földhöz a cókmókomat.
- Ezek szerint… - Stella vihorászva ment el a pink bőröndjéért, épphogy nem felborítva Renjit.
- Hallottam, mi a helyzet. Szegény ti… - Vigyorgó fejével nem volt túl meggyőző. Azt hittem sírva fakadok. Miért büntet engem az élet?
- Ugyan már Nash… Csak nem lehet olyan szörnyű. – Ichigo nyugtató szándékkal húzott magához, hogy megcsókoljon. Nem volt olyan szenvedélyes és heves, mint az előbb, de mégis meggyengült tőle a térdem. Fejemet a mellkasára hajtottam. Talán mégsem lesz olyan szörnyű.
- Nashy, hozd a csomagjaimat! – A döbbent képem elé tartotta a táskáját. Nem lesz az szörnyű. Iszonyúan Pocsék lesz!
- Nem vagyok a komornád. Cipeld te! – Persze, Ichigo elvette tőle a málhát. Igazi úriember. Hazafelé menet kínos csöndben voltunk. Végül Stella elrakta a mobilját és felénk fordult.

- Miről beszélgessünk? – Közelebb araszolt Ichigohoz, aki ezért közelebb húzódott hozzám.
- Muszáj egyáltalán beszélgetni? – morcosan piszkálgattam Ichigo kezét.
- Igen. Beszéljün mondjuk a…. az utcalányokról! – Felcsillant szemmel nézett a mellettem sétáló fiúra. Azt hiszi egy amcsi téma itt is beválik. Majd meglátjuk… Mosolyogva fordultam felé.

- Oké, beszélgessünk róluk. Hogy vagy? – Ichigo prüszkölve felnevetett. Stella meglepetten rám nézett. Beszarás… Nem esett le neki!
- Jól. De még jobban lennék, ha… - Nem hallottam a mondat végét. A gyomrom kicsire zsugorodott, a fejem majd szétrobbant. Nem tudtam eldönteni, hogy én forgok a világgal vagy fordítva. Hallottam Ichigo hangját, de nem értettem mit mond. A világ lassan abbahagyta a forgást, a szemem pedig lassan lecsukódott.

Nem tudtam kinyitni a szemem. Mintha ólomsúlyok lettek volna ráaggatva. Érzékeltem a külvilágot és hogy marhára rám süt a nap. Megpróbáltam résnyire nyitni a szemem. Ahogy betájoltam magam, Ichigo szobájára ismertem. És hangokat hallottam odakintről. Ismerős hangokat.
- Szerinted mi a baj vele? – Ez egyértelműen Tory.
- Fogalmam sincs. Ichigo szerint mindenféle előjel nélkül összecsuklott. – Ez talán… Kurosaki Papa? Nem biztos.
- Engem nem érdekel, de legközelebb inkább Taxit hívok. Tudjátok ti, hogy milyen hideg a miniszoknya? Főleg tél elején! – Nem kell sokat tallgatni…
- Kit érdekel?! Fagyott volna szét a…
- Karin-chan! – hehehe. Ezaz Karin!

Hallottam az ajtónyitódást. Újra kinyitottam a szemem. Ichigo háttal állt és a szekrénynek támaszkodott. A tartása enyhén meggörnyedt.
- A francba… - Elkeseredett hangjától összeszorult a szívem. Megint problémát okoztam neki… Csak a baj van velem.
Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Csak egy gyenge nyögés hagyta el a torkomat.

Ichigo felém kapta a fejét. Ahogy a tekintetünk találkozott, azonnal odajött és segített felülni. Nem kérdezett semmit, csak a kezembe nyomott egy pohár vizet. Hálás pillantást vetettem rá, és egy hajtásra kiürítettem a poharat. Egy percig csak néztünk egymásra, majd miután úgy éreztem, ez már kezd kellemetlen lenni, szólásra nyitottam a számat.
- Ichigo…
- Miért nem szoltál, hogy rosszul vagy? – Meglepetten néztem rá. Tényleg haragudott. Mérges volt rám. Bűnbánóan hajtottam le a fejem.
- Sajnálom. Én tényleg nem éreztem semmit. Csak egy egyszerű képszakadás. – Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Néztünk egymás szemébe, mintha bármit is kiolvashattunk volna onnan.
- Sajnálom, Ichigo. Mindig csak problémát okozok. Miattam sérültél meg, miattam keveredtél bele ebbe az egészbe… - Legszívesebben újra a hajam mögé rejtettem volna az arcom. Ichigo erősen tartott, így legördülő könnyeimet Ő is láthatta. Keze az államról az arcomra vándorolt. Ujjával letörölte a könnycseppeket és végigsimított az arcomon. Szemeiből eltűnt harag, színtiszta meleget árasztott.

- Olyan lökött vagy, Nash. Mégis mióta gondolkodsz ilyeneken? Hányszor kell elmondanom, hogy szeretlek ahhoz, hogy elhidd? – a hangja gyengéd volt, mégis megrovó. Tőlem csak egy hüppögésre futotta. Szánalmas vagy, Nash…
- Csak probléma vagyok…
- Nash, te nem a probléma vagy, hanem a problémáimra a megoldás. Mert hála neked már nem vagyok egyedül. – Mosolya annyira lágy volt. És én annyira szeretem… Már megint sírok. Ó, Gratulálok Nash! Gyerekesebb már nem is lehetnél.

Éreztem Ichigo leheletét az arcomon, ahogy lecsókolja könnyeimet. Karjaimat a nyaka köré fontam. Így maradtunk egy kicsit, míg Ichigo el nem húzódott.
- Szólok a többieknek, hogy felébredtél, jó?
- Felesleges, már tudjuk. – Renji az ajtóban állt, Tory mögüle kukucskált ki. Kurosaki Papa jött be és arrébb tessékelte a fiát.
- Hogy vagy, Nashu-chan?
- Hát… úgy őszintén megvallva furán. Olyan, mintha tengeribeteg lennék. – A férfi komolyan bólogatott, majd a kezembe nyomott egy tablettát és egy pohár vizet.
- Ezt vedd be. Ha holnapig nem leszel jobban, alaposabban is megvizsgállak, jó? – Lenyeltem a gyógyszert és bólintottam.

Nagyon ritkán vagyok beteg, de mióta itt vagyok, egyre többször vagyok rosszul.

Tory huppant le mellém. Ránézett a fiúkra.
- Oké srácok, most jön a hüvelygombás duma, úgyhogy kifelé! – Nekik se kellett több, kifordultak az ajtón, és már megint veszekedve levonultak a földszintre.

Tory komolyan rám nézett.
- Mi a baj, Nash?
- Bárcsak tudnám… - Szomorúan néztem a zöld szemekbe. Ő megszorította az ágyon pihenő kezemet.
- Tory, szerinted lehet köze Liuhoz? – Kétségbeesetten reméltem, hogy tőle választ kapok. De mintha tükörbe néztem volna, Tory arcán is ugyan az a tehetetlenség és tanácstalanság tükröződött.
- Nagyon remélem, hogy nem. Különben bajban leszünk.