XVI. Fejezet: Furcsa meglepetés

Arra ébredtem, hogy süt a nap. Méghozzá nagyon. Mélyebbre fészkeltem magam a takaró alatt. Kicsit hunyorogva kinyitottam a szemem. Narancsszínű tincsek táncoltak a szemeim előtt. Mosolyogva végigsimítottam rajtuk. Ichigo szorosabban bújt hozzám, de nem ébredt fel.

Még a legsötétebb helyzetben is, a tegnapi volt a legcsodálatosabb éjszaka… Nem tudtam eldönteni, hol kezdőik az én testem, és hol végződik az övé. De ezt így éreztem helyesnek. Kezdetleges félelmem Ichigo védelmező karjai között azonnal semmivé foszlott.

Rengeteggel tartozom ennek a fiúnak. Hisz annyira igaza volt. Még ha Tory gyűlöl is, akkor sem szabad elveszítenem önmagam. Márpedig én megtettem. Mindenkinek értem kellett aggódnia, pedig ugyanúgy megvolt a saját problémájuk. De ez soha többé nem fog előfordulni. Hála Ichigonak…

- Jó reggelt… - Az álmos nyöszörgése rángatott vissza. Karjaimat a nyaka köré fontam, és arcomat a hajába fúrtam.
- Korán van még. Aludj egy keveset. – Még ki se mondtam, az ajtón Rukia és Matsumoto rontott be. Ichigo káromkodva körénk csavarta a lepedőt.

Az előbbi vörösen vissza is fordult, míg az utóbbi kaján vigyorral mért minket végig.
- Megtört a jég húsaim? – Kivettem magam alól a párnát, és jobb eszköz híján azt vágtam hozzá.
- Kifelé!
- Oké, de ha összeszedtétek magatokat, gyertek ki ti is. Vendégünk van. Kivételesen még Stella is itt van. – Annak a hülye libának az említésétől, meg kell mondjam, nem lett jobb kedvem. De azért kíváncsivá tettek. Kérdőn néztem Ichigora.
- Tudsz valamit, amit én nem?
- Semmit. – Kaptam egy puszit az orromra, majd kimászott mellőlem.

Elragadtatva néztem végig, ahogy felöltözik. Testének minden porcikáját megismerhettem tegnap, a látvány mégis ugyanolyan hatással volt rám.
Követtem a fiú példáját, kihámoztam magam a takaró alól, és magamra kaptam az elő kezembe akadó ruhadarabot. Ez pont egy citromsárga rövidnadrág és egy zöld atléta volt. Seperc alatt készen lettünk. Nem siettük el a dolgot, ráérősen sétáltunk a bolthoz.

A konyhába lépve egy pillanatra rossz előérzetem lett. Ezt betudtam annak a lotyónak az idegesítő képének. Az asztalnál Renji kivételével mindenki ott ült. Plusz egy fő, akit még életemben nem láttam.

Olyan volt, mintha tükörbe néznék…
A fiú egyenesen rám nézett. Kék szemei pontos másai az enyémeknek, fekete haját zselével vette rá arra, hogy megmaradjanak a helyükön. Rám nézve kisfiúsan elmosolyodott, és füttyentett egyet.
- Hűha… Nem semmi.
- A szemed is vedd le róla! – Ichigo idegesen a háta mögé tolt. Lábujjhegyre állva kukucskáltam ki a válla fölött. Az idegen fiú vidáman integetett nekem. Összehúzott szemöldökkel meredtem a ragyogóan kék szemekbe.



- Ki vagy te? – A srác drámaian a szívéhez kapta a kezét. Túljátszott megbántottság sugárzott az arcáról.
- Ez fájt, Nashy… Így szíven ütni szerencsétlen bátyádat… - Kerekre tágult szemmel meredtem rá. Döbbenetemben még egyensúlyomat is elveszítettem, így Ichigo széles hátára borultam. Egyetlen, értelmesnek nem mondható szó jutott eszembe:
- He? – Válaszul kaptam egy elnéző mosolyt. Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Mi az, hogy a „bátyám”?! Te most szórakozol velem?! Mert ha igen, mindjárt elmagyarázom, hogy hova dugd a hülye poénjaidat! – Megrökönyödve nézett a szemembe, majd pár perces gondolkodás után óvatosan újra hozzám szólt.
- Nem tudtad?
- Mit?!
- Hát hogy… nem a szüleink neveltek föl.
- Maximum téged, öcsisajt! Engem tuti a szüleim neveltek föl!
- De nem az igaziak. – Megrökönyödve bámultam rá. Olyan szorosan markoltam Ichigo ingét, csoda, hogy nem téptem még le róla. Az említett is unta már a huzavonát.
- Elárulnád, hogy ki a franc vagy?!
- Már mondtam. – Gyanakodva végigmértem.
- Neved azért van, vagy azt is totózzam ki?
- Öcsém, de morcos itt mindenki! A nevem Ryan Healer. Szolgálatodra. – Ekkor tűnt fel, hogy mindenki némán bámul minket. Homlokomat Ichigo hátának döntöttem.
 - Ichigo…


A hangom elcsuklott, mire a fiú azonnal hátat fordított Ryannek, és derekam köré fonta karjait. Túl sok volt ez nekem így reggel. Sosem voltam az a pityergős fajta, de most eltört a mécses.
Védelmet keresve bújtam karjai közé, remélve, hogy még a fejem búbja sem látszik.
Stella unottam felsóhajtott.
- Mindig ez a picsogás… - Ezt azért mégsem hagyhattam…
- Anyád! – hüppögő hangon ez valószínűleg nem hangzott valami határozottan. A „testvérem” kétségbeesetten kerülte meg Ichigot, szinte már azt is mondhatnám, hogy pánikba esett. A hátamat kezdte simogatni. Csodálkoztam, hogy Ichigo nem húzott el azonnal az érintése elől.
De azért jól esett a vigasztalás…



Könnyeim olyan gyorsan felszáradtak, mint ahogy jöttek. Ismét az értetlen Ryanhez fordultam.
- Beszélgessünk. Négyszemközt.
- Szó sem lehet róla! – Ichigo izmai megfeszültek a tenyerem alatt. Kérlelő tekintettel fordultam felé. Nem lágyult meg, vasmarokkal szorított magához, hiába akartam (találkozásunk óta először) kiszabadulni a karjai közül.
- Kérlek Ichigo! Hallani akarom a történetét! – lábujjhegyre álltam, mire Ő automatikusan lehajolt hozzám. A füléhez hajolva próbáltam meggyőzni.
- Ha igaz, amit mond, ki fogok bukni. Ne akarj arra kényszeríteni, hogy a maradék önbecsülésemet is a sárba tiporjam. Ráadásul a többiek előtt. Nem teheted ezt velem!

Hátra hajtottam a fejem, úgy néztem Ichigo barna szemeibe.
- Csak akkor, ha én is veled leszek. – Azonnal rábólintottam, látva, hogy ennél többet nem fogok tudni kicsikarni belőle. Mögöttünk Urahara csalódottan felsóhajtott. Vigyorát meg sem próbálta eltakarni.
- Mindig a legjobb részekről maradunk le… - Mit sem törődve a bagázs többi tagjával, elindultunk a „saját szobánk” felé. Ryan engedelmesen követett.


Bezártuk az ajtót, bár nem tudom minek. Biztos vagyok benne, hogy az ajtó még be sem csukódott mögöttünk, és már más is hallja azt, amit mondani fogunk. Lehuppantam az ágy elé, a földre. Ichigo leült az ágyra, így fejemet izmos combjaira hajthattam. A másik fiú azonban az ajtó mellet a falnak döntötte a hátát, és onnan figyelt bennünket. Rápislogtam, ezzel jelezve neki, hogy arra várunk, hogy elkezdje a sztoriját.
- Nos akkor. Mint már említettem, elég közeli kapcsolatban állunk, történetesen az ikerhúgom vagy. – Felvontam a szemöldököm.
- Hogyhogy húg? – Erre büszkén kihúzta magát.
- 10 perccel beelőztelek. De most nem ez a lényeg. Elég… érdekes családba születtünk bele. Tudom, hogy nehéz elhinni, de igaz. Az ott élő emberek közül mindenkinek van annyi lélekenergiája, amennyi ugyan kevés egy… mittom’ én, egy támadásra, de ahhoz elég sok, hogy szemmel kelljen tartani a helyet. Mi ketten nem várt gyerekek voltunk. Mind a kettőnket máshoz vittek, nehogy egyszer véletlenül találkozzunk. Téged a Wood családnál helyeztek el, engem pedig a Healer-ek vettek magukhoz.
- Miért nem szabadna találkoznunk?
- Fogalmam sincs. Nemrég találtam meg csak a szülőfalunkat, ahol a szememről azonnal felismertek. Lydia és Max már halottak voltak. Utána kérdeztem egy kicsit a dolgoknak. Valami olyasmit magyaráztak, hogy nem akarják, hogy egyesítsük erőinket meg stb.
- Mi ez bakker, Star Wars?! – Megrökönyödve emésztgettem a hallottakat. Nemegyszer megfogalmazódott bennem, hogy ez tutira csak valami hülye vicc. De akkor ránéztem Ryanre, és rá kellett jönnöm, hogy Ő sem nevet a poénon.
- Olyan ez, mint valami Zs kategóriás horrorfilm. Eldugott kis falu, ikrek, akiket elválasztottak és nem szabad találkozniuk… - nyögte Ichigo. Elképedve bólintottam.
- Miért kéne hinnem neked?



- Szerintem elég, ha csak a tükörbe nézel. – Ebben mondjuk, van valami. Tanácstalanul néztem fel Ichigora. Ő még mindig Ryant figyelte.
- És akkor minek köszönhetjük a látogatásod?
- Csak a húgommal akartam találkozni. Akár hiszitek, akár nem, nem volt olyan nehéz kinyomozni, hogy merre találom Őt.
Mind a hárman elnémultunk. Ichigo felállt, és kinyitotta az ajtót. Azonnal három jómadár zuhant be Matsumoto, Ikkaku és Urahara személyében. A többieknek volt eszük és hátrébb álltak meg. Szúrósan néztem mindannyiukra.
- Elég tisztán hallottatok mindent?
- Tisztábban ha akartuk volna, se hallottuk volna. – Urahara vigyorogva ült a földön. Sóhajtva fordultam a… bátyám felé. Hú, basszus, ehhez de nehéz lesz hozzászokni.



- És mit akarsz most kezdeni? Végülis, megtaláltál, nem?
- Ahogy látod, meg. Úgy döntöttem, hogy itt maradok egy ideig, a többit majd utána kitaláljuk. Te, figyi! Hallottam, mi történt Woodékkal. Őszinte részvétem. – Bólintottam egyet köszönetképpen.
Kicsit furcsa belegondolni, hogy van egy bátyám. Furcsa, de egyáltalán nem rossz. Széles vigyorral nyújtotta felém a kezét. Furcsán szemlélve néztem a felém nyújtott jobbot. Ichigora pislantottam, aki aprót biccentett.
Visszanéztem Ryanre. Apró mosollyal markába csúsztattam a kezem. Megszorította, és megrázta.
- Legyünk jó testvérek!
Nevetve rányújtottam a nyelvem.
- Ez nem csak rajtam múlik!