X. Fejezet: ...és döntések

X. Fejezet

A fejem előrehajtva hallgattam azt a szitokáradatot, amit Ichigo a nyakamba zúdított.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Mi van, ha az a mocsok kicselez minket? Nem tudok mindig ott lenni, hogy megvédjelek, értsd már meg! Legalább kezdj el gondolkodni, mielőtt cselekszel! – Renji úgy döntött, közbeszól.

- Bagoly mondja verébnek effektus.
- Kuss! Neked nem osztottam lapot!

- Sajnálom, Ichigo. De nem lett baj. Nem történt semmi. – Nem emeltem fel a fejem, nem akartam a szemébe nézni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mi van, ha Liu nem csak fenyegetőzik. Ha bántja Ichigot csak azért, mert én a közelében akarok lenni. Mit tudnék tenni? Mihez kezdjek?!
Szinte éreztem, ahogy Ichigo közelebb lép és az állam alá nyúl. Pont úgy, ahogy percekkel ezelőtt Liu tette.

Ijedten elhátráltam tőle és futásnak eredtem. Éreztem a hátamon Ichigo döbbent pillantását, Tory kétségbeesett kiabálása még sokáig csengett a fülembe. 

Fogalmam sincs, meddig futottam. Kifulladva álltam meg, kezeimet a térdemre támasztottam. Felemeltem a fejem, hogy megszemléljem, hova kerültem. Körülöttem hatalmas Sakura fák rengetege magaslott, fülemet megcsapta egy patak csobogása. Arra vettem az irányt. Nem is kellett sokat mennem, hamarosan a patakparton találtam magam. Lerogytam egy kiálló kőre és tenyerembe temettem arcomat.

Azt szokták mondani, hogy az ember önzősége sokkal nagyobb, mint a szeretete. Ha ez igaz, akkor miért érzek mégis bűntudatot? Miért fáj arra gondolnom, hogy én okozom Ichigo és Tory vesztét is?

De visszanézve az életemet, tényleg nagyon önző voltam. Sose törődtem azzal, hogy talán Liunak fájt az, hogy többet kaptam, mint Ő. Sose érdekelt, hogyha a két húgom miattam sírtak. Az sem érdekelt, ha a szüleimtől jogosan kaptam büntetést. De hát ezek gyermeki dolgok! Gyerek voltam és rettentő önző. Mint minden korombéli akkoriban.

Nem lettem okosabb attól, hogy újra végiggondoltam az életemet. Gondterhelten elmorzsoltam az utolsó könnycseppeket. Elég sokáig töprenghettem életem értelmén (megjegyzem, nem sokra jutottam), hisz mire feleszméltem már rég besötétedett. Feltápászkodtam ülőhelyemről és nyújtózkodtam egy hatalmasat. Elgémberedett végtagjaim elégedetten roppantak egyet. Kicsit nehezemre esett megtalálni a visszafelé vezető utat, de sikerült. Az ember azt hinné, hogy egy macskának jó az irányérzéke. Hát nem…

Hogy csinálhattam ekkora hülyeséget? Sötét is volt és egyedül is voltam. Úgy döntöttem, csinálok egy gyors hátraarcot és visszaülök a kőre.

A kis patak minden fuvallatra fodrozódni kezdett, míg a halk tücsökciripelést hallgatva eluralkodott rajtam az álmosság. A szemem fáradtan lehunytam és kiürítettem a fejem. Nem akartam semmire és senkire gondolni. Csak nyugalmat szerettem volna.

A bokor halkan megrezzent. Felriadtam felszínes álmomból és felugrottam. Támadóállásba helyeztem azt a

fahusángot, amit még pihi előtt magam mellé tettem, vész esetére. Milyen jól tettem!

A bokor újra megrezzent. Hallottam mögötte a puha lépteket, és valami halk hangot mellé. Talán szitkozódás?
A bokorból hirtelen kirobbant valaki, mire én visítva előrelendítettem a botot. Telitalálat.

Lihegve néztem a lábam előtt fetrengő és káromkodó Renjit. Kikerekedett szemekkel dobtam el a husángot és melléguggoltam.

- Uramisten! Jól vagy, Renji? Ne haragudj, azt hittem valaki más az!
- Ki a francot vártál, a Jézuskát? Így akarjon neked segíteni valaki…
- Ne haragudj, nagyon fáj?
- Au! Naná hogy fáj, ha taperolod!!
- Bocsiii! – Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek során segítettem felkelni a földről. A fejét fogva ült le oda, ahonnan az előbb még miatta pattantam fel.

- Mit csinálsz, Nash? – Felvont szemöldökkel, értetlenül meredtem rá.
- Veled beszélek.
- Ne legyél hülye! Úgy értettem, hogy mi a franc ütött beléd?! – Lehajtottam a fejem, arcomat hajam mögé rejtettem. Vettem egy mély levegőt, és ránéztem a vörösre.
- Nem lényeg. Ez az én bajom.

- Tory elmondta. – Na paff…
- Akkor meg mi a francért kérdezed?!
- Csak biztosra akartam menni! Különben se üvöltözz velem! – Sértődötten karba tette a kezét a mellkasán. Idegesen a tenyerembe hajtottam a fejem.

- Ugye tudod, hogy Ichigo nagyon kivan akadva? Mikor Tory elmesélte ezt a sztorit, teljesen kikelt magából. Nem lehetett eldönteni, hogy legszívesebben Liut nyírná ki vagy először téged tenne helyre. Ha még itt akarsz maradni egy kicsit, megértem. Kapsz a fejedre, ha visszamész! – A végét már nevetve mondta, míg engem azonnal kivert a víz.

- És te mit keresel itt? – Abbahagyta a nevetést és komolyan felém fordult.
- Téged. Mindenki Téged keres, Nashua. Ichigo a haját tépi aggodalmában. Gyere, elkísérlek. Úgy érzem, nem lehetnek messze. – Ezt még ebben a helyzetben sem hagyhattam szó nélkül.

- Vezess, blöki!
- Anyád! – Nevetve szaladtam utána és mellészegődtem.

- Renji… Nagyon vigyázz rá. – Magasba szaladt a szemöldöke, miközben megtorpant. Láttam, ahogy egy verejtékcsepp indul útnak a homlokáról.
- Miről beszélsz?! Kire vigyázzak?
- Rosszul hazudsz, Renji. Tory egy kissé nagyszájú, de nagyon szerethető lány. A legjobbat érdemli. – Úgy tűnt, feladja a titkolózást.
- Én vigyáznék rá, de nem úgy néz ki, mint akinek szüksége van pont az Én védelmemre.
- Nagyon hamar feladod. Elmondok neked egy titkot, jó? Női praktika. – Mosolyogva hajoltam a füléhez.
- Küzdeni kell. Akármilyen akadályt gördít eléd Tory, azt azért teszi, hogy próbára tegyen. Látni akarja, mire vagy képes azért, hogy vele lehess. – Renji hálásan biccentett felém egyet.
- Kösz, Nash.

- Áh, nincs mit. Kicsit önzőnek tűnik, de általában mindenki így csinálja. – Néma csendbe burkolóztunk, így mentünk tovább. A környéket szemlélve döbbentem rá arra, hogy Urahara boltja felé vettük az irányt.

Alighogy betettük a lábunk az udvarra, kicsapódott az ajtó. Először Tory csapódott ki a boltból, egyenesen a nyakamba vetette magát. Másodjára Rangiku, Inoue és Rukia siettek ki hozzám. Még Toushiro és Ikkaku is odajöttek érdeklődni a hogylétem felől.

Ichigo nem jött oda hozzám. Megállt az ajtóban és annak támaszkodva nézett rám. Átható barna szemei megbabonáztak, nem tudtam elszakadni tőle. Elszégyelltem magam, mikor arra gondoltam, mennyi aggodalmat okozhattam neki.

Odasétáltam elé, bűnbánó szemeket meresztve. Rám nézett, de egy arcizma sem rezdült meg. Mélyen beszívtam a levegőt, majd átkaroltam a derekát. Szorosan megöleltem, arcomat a mellkasának döntve. Nem ölelt vissza.
- Nagyon sajnálom Ichigo. Nem akartam bajt okozni. – Vártam pár pillanatot. A többiek némán bementek az épületbe, így már csak mi ketten maradtunk kint.
Elkeseredve vettem tudomásul, hogy Ichigo ugyan olyan hideg. Lazítottam az ölelésemen és elakartam távolodni. Akkor éreztem meg erős karjait a derekam körül. Boldogan bújtam közelebb hozzá. Állát a fejem búbjára támasztotta, ujjai a gerincemen zongoráztak.
- Soha többé ne hozd rám a frászt! – Megkönnyebbülten bólintottam, majd felnéztem arcára.

Vonásai ellágyultak, szemei szeretetet és melegséget sugároztak. Kezei végigsimítottak arcomon miközben lehajolt, és gyengéd csókot nyomott először a homlokomra, aztán az arcomra és végül az orromra. Kuncogva tűrtem kedveskedéseit, de aztán csókja belém rekesztett minden hangot.

Az a csók olyan volt, mintha az utolsó lett volna. Ajkait szorosan az enyémre tapasztotta, nyelve mégis gyengéd, lassú táncot járt az enyémmel. Karjaim felvándoroltak a mellkasára. Az egyik ott is ragadt, míg a másikkal erőtlenül átkaroltam a nyakát. Térdeim elgyengültek, ha nem tartott volna, ott esek össze a földön.

Még szorosabban magához vont, éreztem minden izmának rezdülését. A légszomj kezdett erőt venni rajtam, de nem akartam megszakítani a pillanatot. Azt kívántam, bárcsak ne lenne szükségem levegőre.

Ichigo szakította meg a csókot. Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett a szemeimbe. Egyetlen egy szót suttogott.

- Szeretlek. – Szemeim kerekre tágultak és még levegőt venni is elfelejtettem. A számat kinyitottam, majd ismét becsuktam. Ezt megismételtem párszor, majd tudatomig is elért a szó jelentése. Szemeiben értelem gyúlt, úgy néztem fel Ichigo meleg, csokibarna szemeibe.
- Én is szeretlek. – Én, Nashua Wood jelentem: öt nap után szerelmet vallottam valakinek. És nem csak heccből. Tényleg szerelmes voltam. Nagyon-nagyon szerelmes.

Nyomtam egy csókot a szájára és nevetve a nyakába borultam. Mosolyogva átölelt és bevezetett a boltba. Odabent mindenki néma csendben ült, ártatlan mosollyal az arcukon.
- Úgy látom, dúl a love. – Yourichi mosolyogva intett egyet, de Ichigo megrázta a fejét.
- Kösz Yourichi, de mi inkább hazamegyünk. – Egyetértően bólogattam, mire Tory vigyorogva megrázta a fejét. Kinyújtott nyelvel kisétáltunk az éjszakába.

A kezét fogva olyan könnyűnek tűnt minden. Az a különös biztonságérzet már a kezdetekkor körüllengett minden. Mennyi minden változott azóta!
- Ichigo… Mi lesz akkor, ha…
- Semmi baj nem lesz, Nash. Meg foglak védeni!
- És a többiek?
- Senkinek nem lesz bántódása! – Magabiztosan megszorította a kezem. Felemelte fejmagasságba és apró csókot lehelt rá.

Akkor könnyű volt elhinni, hogy minden rendben lesz…