VI. Fejezet: Hihetetlen titkok

IV. Fejezet

A föld rengésének jóvoltából, egy hatalmasat estem. Tory meg persze rám. Ki másra?

Láttam Orihime, Rukia és Rangiku aggódó arcát. Mind a hárman egy pontba meredtek. Tory elhaló hangjára kaptam fel a fejem.

- Azt a súlyos… - Az arca holtsápadt volt, szemei kikerekedtek. Felvont szemöldökkel követtem a pillantást. Ajkaim elváltak egymástól, és torkomból egy beazonosíthatatlan hang tört fel. Közvetlen mögöttünk állt egy… Valami.

Nem lehet jobb szóval leírni. Teste egy békáéra emlékeztetett, míg az arca helyén egy fehér maszk volt. A maszk jobb oldalán karmolásnyomok voltak, míg a balon kék-piros körminták. Mellkasának közepén pedig egy hatalmas lyuk tátongott. Elképedve mértem végig. Úgy tűnt, nem vett észre bennünket. Hangúlyozom, úgy tűnt.

Aztán már csak egy erőteljes rántást éreztem, majd Tory ismét rám nehezedő súlyát. Ahogy barátnőm legurult rólam, elképedve néztük, ahogy mindenki halál nyugodtan bevonul az iskola épületébe, földrengéstől tartva.

A különös lényt eközben különös, és nem utolsó sorban ismerős emberek ostromolták. Az embertömegben fel lehetett ismerni a világító fejű, tetkós Renjit, a fehér köpenyszerűséget viselő Toushirot és Ikkaku világító búráját is.

De ami a legjobban megragadta a figyelmemet, az az élen álló, narancshajú fiú volt. Egy pillanatra még az sem jutott el a tudatomig, hogy egy hatalmas Izé előtt állnak, és kard van a kezükben.

- Ichigo, a fene a fejedet, mi a francot keresel te itt?! – Döbbenten fordította felém a fejét. A békuci ezt kihasználva, hatalmas mancsát… kezét… lábát… kiálló testrészét Ichigo felé lendítette.

- Hová teszed a szemed, de szerencsétlen?! Oda figyelj hát! – Ijedten förmedtem rá a fiúra, aki játszi könnyedséggel ugrott odébb. Ráadásul olyan gyorsan, hogy nem is láttuk.

- Te Nash… Ezeket az ürgéket te is látod? Vagy csak én hallucinálom oda őket? – Egy értelmes kérdés al’a Tory.

- Nem bakker, magamnak pofázok! – Ilyenkor röstellem, hogy nincs türelmem a hülye kérdésekhez.

Mire megint odanéztünk, a békaszerű valaminek már nyoma sem volt. Viszont mindenki körénk sereglett. Hurrá…

- Ti komolyan láttok minket?! – Rangiku egyenesen Tory arcába mászott. Toushiro büszke tartással sétált elém.

- Nem érzem a lélekenergiátokat. Nem lenne szabad látnotok.

- Álljunk meg egy percre! Itt álltok az orrom előtt. Hogy a francba ne látnálak titeket? Ne akasszatok ki! Ráadásul mi a rák volt ez?! – Tory lassan az idegösszeroppanás határán volt. Értetlen és zaklatott tekintettel meredt az előttünk állókra. Renji a többiekhez fordult.

- Legjobb lesz, ha elvisszük Őket Uraharához.

- Miharához? – Valahogy automatikusan Ichigo mellé kerültem. Kíváncsian néztem fel komor arcába. Ő csak megrázta a fejét, hogy majd később. A többiek elindultak előttünk, így a lábamat kapkodva utánuk siettem. Valamikor Tory és Orihime is mellém csapódtak. A vöröses hajú lány mosolyogva hadart valamit az aznapi vacsoráról. Tory oda se figyelt, én meg néha, jóindulatból bevágtam egy ahát. Szerintem Ő is rájött egy idő után, hogy nem jeleskedhet túl nagy népszerűséggel. Témát váltott. Vesztemre.

- Mond csak Nashu-chan… Milyen Ichigóval lakni? – A fejem vészesen vörösödni kezdett, de ez látszott az előttünk sétáló fiú fülén is…

- Mi… Mire célzol? – Rendületlenül csavargattam az egyik fekete hajtincsemet. Tory vigyorogva mélyeztette a könyökét a bordáim közé.

- Szerintem nem célzott semmire. Miért, volna mire céloznia? – Ó, hogy rohadnál meg te aljas…

- Áruló! – sziszegtem neki. Röhögve bújt az értetlen Orihime háta mögé. Ikkaku jött hátra hozzánk.

- Egész hamar túltettétek magatokat a Lidércen. – Megveregettem a vállát.

- Figyelj, én eddig csak Mumusról hallottam, szóval ne használj ilyen szakszavakat, oké? Másodszor: Rájöttem valamire. – Meglepetten nézett rám.

- Oszt mire?

- Japánban vagyunk Vazze! Itt nincs min meglepődni. – Teljesesen letaglózva sétált vissza a sor elejére. Már térdig jártam a lábamat, mire végre feltűnt előttünk egy rozoga bolt. Érdeklődve néztem szét az épület udvarán. Két gyereket pillantottam meg. Egy aranyos, félénknek tűnő, fekete hajú kislány, csendesen szemlélve minket, seperte az udvart. Mellette egy vörös hajú kisfiú gyanakodva szemlélte a kis csapatunkat.
A boltból egy nő lépett ki. Elég érdekesen nézett ki sárga macskaszemeivel, és lila színű hajával. Oké, nem mintha nekem nem macskaszemem lenne, de akkor sem sárga…

- Szevasztok, gyerekek. Mi szél hozott titeket?? – Széles vigyora furcsa szimpátiát ébresztett bennem. Orihime enyhén előrébb tolt minket Toryval, így a furcsa nő elé kerültünk. Kíváncsian szemlélt minket, majd érdeklődve a többiek felé fordult.

- Ők kik? – Toushiro lépett mellénk.

- Nem érzek lélekenergiát felőlük, és mégis látnak minket.

- Ez mind szép és jó. De Yourichi-sama nem ezt kérdezte, Hitsugaya kapitány. – A boltból egy újabb nő lépett elő. Teljesen olyan ruhája volt, mint Toushironak.

- Hitsugaya… Kapitány? – Tory elképedve tekintett az alacsony növésű fiúra. Az ridegen nézte az alacsony nőt. Jesszusom, ez rosszabb, mint a Barátok Közt…

- Hagyd csak, Soi Fon. Kíváncsivá tettetek. Hogy hívnak? – Felém fordult, kezeit csípőre tette.

- Nashua Wood.

- Szóval Nashu-chan. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ilyen a világon nincs…

Yoruichi most barátnőm felé fordult. Az még bambult egy darabig, majd kapcsolt.

- Tory Black. Nagyon örvendek. – Nem látszott rajta. Úgy döntöttem, átveszem a beszélgetés fonalát.

- Itt az ideje, hogy Mi kérdezzünk. Egy: Kik vagytok ti? Kettő: Mi volt az az undormány a suliban? Három: Mit akartok tőlünk? – Határozottnak próbáltam látszani, bár térdem remegése rontott az összképen. Mielőtt választ kaphattam volna, simán belökdöstek a boltba. Odabent, a polcok között, egy kalapos fazon ült.

- Na jó, tudjátok mit? Nem is érdekel az egész! – Morcosan levágtam magam a pasas mellé, mire az döbbenten meresztette a szemét. Durcásan ráförmedtem.

- Mi van, nem látott még fehér embert?!

- Ó, dehogynem. De egyiknek sem vágták fel így a nyelvét. – Legszívesebben levertem volna a képéről azt az idegesítő, mézes-mázas vigyort.

- Kisuke, Ő itt Nashua. – Yourichi mellém telepedett, és a kezét a fejemre tette. Mint valami gyereknek… Imádom ezt a nőt.

- Mondd csak, Nashu-chan… - No comment… - Mióta látod a halálisteneket?

- A miket? – Értetlenkedve vontam fel a szemöldököm, mire Kisuke a hátam mögött lébecoló társaságra mutatott. Én is rájuk mutattam.

- Nem lenne egyszerűbb, ha elkezdene magyarázni? Mellesleg, életemben nem találkoztam olyan fura fazonokkal, mint Ők. – A férfi vállat vont, és belekezdett. Tátott szájjal hallgattam végig a Lidércekkel kapcsolatos sztorikat. A hátamon is felállt a szőr, ahogy belegondoltam, hogyan falják fel az emberek lelkét.

- Esküszöm, ha nem láttam volna azt az ocsmányságot… Ha nem látnám ezeket az idiótákat a hátam mögött… Tuti körberöhögném. – motyogta Tory. Én csak magam elé bámulva gondolkodtam. Halálistenek, lidércek, szellemek, lélekölő kardok… Olyan hihetetlenül hangzik az egész.

- Talán nem hisz neki, Nashua? – Furcsának találtam, hogy valaki a rendes nevemen hív. Soi Fon fagyos szemekkel nézett engem, válaszra várva.

- Szó sincs róla. Ha akarnám, se tudnám megcáfolni ezt az egészet. – Érdeklődve figyeltem meg a halálistenek arcvonásait. Újra.

- Hitsugaya kapitánynak igaza van. Nem érzem a lélekenergiáját. – Urahara felé kaptam a fejem. Már szinte éreztem a kérdését a levegőben.

- Nashua… Elmesélné nekünk a történetét?