XII. Fejezet: Meredek Szerelem

XII. Fejezet

Kialvatlanul, nyűgösen, ráadásul elgémberedett tagokkal ébredtem. Egész éjszaka nem mertem megmozdulni, nehogy Ichigo véletlen fölébredjen. Az említett még édesen aludt, annak ellenére, hogy az óra lassan a delet ütötte. A feje még mindig az ölemben pihent, míg egyik keze szinte birtoklóan simult a combomra. A másik keze a derekamat ölelte. El nem tudtam képzelni, hogy lehet neki kényelmes ez a testhelyzet.

Óvatosan végigsimítottam az arcán és egy puszit nyomtam rá. Szeme alig láthatóan megrebbent, de nem nyitotta ki.

- Ébresztő, hasadra süt a nap… - Suttogásomra sem reagált azonnal. Légzése kicsit felgyorsult, míg végül mégiscsak „felébredt”. Álmosan pislogott rám.
- Nash? – Hangja alig volt hangosabb egy apró sóhajnál. Zabálnivaló!

Végigsimítottam a haján, és egy apró csókot nyomtam a szájára. Persze, hogy nem úsztam meg… Egyik kezét a tarkómra szorította, így mélyítette el a csókunkat. Mivel sajnálatos módon valamikor levegővételre is kell időt szánni, zihálva néztünk egymás szemébe.

- Át kellene kötni a sebed. Behívom Inouét, jó? – Nem tudom, hogy a távozásom gondolatára, vagy a lány megjelenése miatt húzta el a száját. De ez nem is lényeges.

Szinte még ki sem mondtam a nevet, Orihime nyitott be a szobába. Zavartan járatta kettőnk között a tekintetét. Enyhe bűntudat kerített a hatalmába, hisz meg sem köszöntem neki azt, amit Ichigoért tett…
Rámosolyogtam a fiúra, majd feltápászkodtam és kimentem. A konyha felé vettem az irányt, hisz tegnap este óta nem ettem semmit. Ott aztán a kupaktanácsot tartó Urahara-Yoruichi párosba botlottam. Gondterhelt arcukról semmi jót nem olvastam ki. Fájdalmas képpel meredtem rájuk.

- Nem fog tetszeni, amit hallani fogok, igaz? – Aggódva letelepedtem melléjük, éhségemről azonnal megfeledkezve.
- Aggódunk Ichigo sebe miatt. Elég különös, hogy Inoue-san nem tudta begyógyítani, nem gondolod? – Yoruichi összevont szemöldöke nem volt túl biztató látvány. Hisz elég nagy baj, ha még Ő is tanácstalan…
- Mire gondoltok? Méregre? – Egy aprót bólintottak. Aggódva fordultam vissza Ichigo szobája felé. Urahara nyugtatóan megveregette az asztalon pihenő kezemet.
- Nem lesz semmi baj. Bármilyen ellenmérget ki tudok keverni. Már ha ilyesmiről van szó. – Hálásan mosolyogtam rá. Szükségem volt a nyugtató szavakra.

A beszélgetés után ettem egy pár falatot, majd kimentem sétálni.

Érdekes, hogy az emberek mennyire függenek a szeretteiktől. Ezt mindig is nyálasnak tartottam. Olyan dolgokra emlékeztettek, mint amik a filmekben vannak. Hisz a valóságban nem létezhet olyan dolog, hogy „őszinte szerelem”. Mert végül is, mit jelent a szerelem? Mi az egyáltalán? Akárkit megkérdezel, senki nem fog tudni válaszolni. Jönnek a szokásos dumák, hogy „Mikor meglátod, apróra zsugorodik a gyomrod, a szíved gyorsabban kezd verni” és stb.

De nem ugyan ezt érezzük akkor, amikor félünk? Mikor a jeges rémület átjárja minden porcikánkat?
Senki nem tud normális magyarázatot adni, hiába is várjuk.

De amikor meglátjuk Őt… Tényleg olyan érzés, mint amiket gyermekkorunkban anyukáink mesélték. A gyomrom úgy remeg, mintha pillangók laknák, a szívem hevesebben kezd dobogni. De a félelemmel ellentétben, ezek a dolgok jó érzéssel töltenek el. Főleg ha tudod, a másik ugyan így érez.
Irreális, hogy mennyire szükségünk van egy társra. Egy olyan társra, aki kiáll mellettünk és megvéd. 

Ijesztő az a szeretet, amit érzek…

Vonz magához, de mégis megrémít.

Kiskorom óta nem függtem ennyire senkitől. Még Torytól sem. Nem vártam segítséget, mert azt hittem elég nagylány vagyok ahhoz, hogy a saját életem éljem. De jobban belegondolva, mindig más segített. Hisz Torynál lakom, az Ő édesanyja tart el engem is. Most pedig Ichigo önmagát áldozta fel azért, hogy én élhessek. Két hónap telt el, két hónapja annak, hogy Ichigo és Én szeretjük egymást. Két hónap együttlét után képes lett volna feláldozni önmagát, értem.

Miért?

Miért tesz boldoggá az, hogy valaki ennyire szeret? Miért örülök annak, hogy valaki meg akart halni értem? Miért szeret ennyire Ichigo?

Itt van ez a sok miért... És egyikre sem tudom a választ. Pedig ki tudhatná, ha nem Én?

Mélyet sóhajtottam, majd a lemenő nap felé fordítottam a fejem. Olyan sok a kérdés, de senki nem tudja a választ. Elcsépelt sztori, nem?

- Nash! – A hang irányába kaptam a fejem. Tory szőke haja szinte lebegett utána, ahogy felém futott. Zöld szemeiben aggódás és megkönnyebbülés csillogott egyszerre. Egészen felé fordultam és megvártam, hogy kifújja magát.
- Na végre megtaláltalak. Reggel óta nem láttalak, Ichigo meg már az ajtót kaparja idegességében. Normális vagy, te liba?! Egy nappal ezelőtt még ki akartak nyírni, te meg egyedül futkározol naphosszat?! – Meglepett a hirtelen hangulatváltozása. Észre sem vettem, hogy ennyire elment az idő. Ichigo biztos nagyon mérges lesz rám…

- Ne haragudj… Nem figyeltem merre megyek, csak úgy elindultam. – Tory mérgesen rám bámult, majd elindult visszafelé.
- Kezdjük ott, hogy el sem kellett volna indulnod, de mindegy. Menjünk, mielőtt Ichigo ledönti a házat. – Mosolyogva követtem és belékaroltam.
- Na mesélj valamit ToTo! – Értetlenkedve meredt rám.
- Miről meséljek?
- Ugyan kérlek, az egész éjszakát Renji szobájába töltötted. Mi történt?
- Nem az, amire Te gondolsz! Perverz!
- Nem gondoltam én semmi rosszra. De mond már el! – Vörösödve elfordította az arcát. Aha, itt már lesz valami!

- Nem történt semmi. Bementem, elbőgtem magam, majd ott aludtam. Ennyi… - Döbbenten meredtem rá. Torynak nem szokása, hogy elsírja magát.
- Komolyan bőgtél? Te?!
- Jól van már, nem kell nagydobra verni! Egyszerűen megkönnyebbültem, hogy jól van! De el ne mond senkinek! Amúgy meg te is sírtál, nem?! – Vigyorogva megráztam a fejem. Itt most nem Én voltam a lényeg. Mosolyom egy cseppet sem halványult, mikor visszaértünk Urahara boltjához. Beléptem, mire minden tekintet rám szegeződött. Rangiku pattant fel a helyéről.

- Na végre, már azt hittük, a szobába kell láncolnunk azt az Idiótát! Menj be hozzá! Most! – Haptákba vágtam magam, majd egy tisztelgés után elvonultam. Ichigo szobájánál megtorpantam. Csak remélni mertem, hogy semmit nem vág hozzám. A szobáját nem hagyhatta el, a sebe miatt. Amúgy biztos, hogy utánam jött volna. De így… Kezdett bűntudatom lenni. Óvatosan beléptem és Ichigot kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam. Az ablak alatt ült, térdeit felhózva. Kezeit összekulcsolta, arra támasztotta a fejét. Megmertem volna esküdni, hogy remegett a keze…

Beléptem, mire felkapta a fejét. Szinte hallottam, ahogy hatalmas kő esett le a szívéről. Óvatosan elmosolyodtam és becsuktam magam után az ajtót. Megálltam és félredöntött fejjel meredtem a fiúra.
- Nem lenne szabad felkelned.
- Neked sem lett volna szabad elmenned. – Nem volt szemrehányás a hangjába, csak enyhe megrovás és aggodalom. Kitárta felém a karjait, mire Én gondolkodás nélkül hozzábújtam. Csókot nyomott a hajamra és ráfektette arcát.
- Egyszer már megkértelek, hogy ne hozd rám a frászt. Ennyit ér neked az, amit megígértél? – Bűnbánóan néztem fel barna szemeibe.
- Ne haragudj… De nagylány vagyok már. Tudok magamra vigyázni. – Óvatos puszit nyomtam az arcára, majd segítettem visszafeküdnie az ágyba.
- Nem akarsz ma velem aludni? – Meglepetten pislogtam Ichigora. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul. Tudom, hogy előző éjszaka is vele aludtam, de az nem volt előre eltervezve.

- Ha nem zavarok… - Zavartan rápislogtam, mire apró félmosoly jelent meg szája szegletében.
- Ha zavarnál, nem kérnélek. – Mosolyogva megpusziltam, majd kivonultam a szobából. Felkerestem Rangikut, aki éppen a konyhában lebzselt.
- Rangiku, haza tudnál kísérni? Szükségem lenne néhány dologra.
- Ne aggódj, minden cuccodat ide hoztuk. – Mosolyogva mutatott a konyha sarkába, ahol valóban az utazóm hevert, minden cuccommal együtt. Még az egyenruhám is bele volt gyűrve. Kikaptam egy fehérneműt és Ichigo egyik pólóját, amit pizsamaként használtam. Azért érdekelt volna, honnan tudták, hogy ez a pizsamám…

Elvonultam fürdeni és megmostam a hajamat is. Mikor beléptem Ichigo szobájába, azonnal a karjaiba vetettem magam. Szorosan hozzábújtam, Ő pedig a derekam köré fonta a karjait.
- Utálom ezt a semmit tevést… - Meg tudtam Őt érteni. Hosszú napokra ágyhoz láncolni… Elég rossz érzés. Én is jártam így egy párszor…

- Elhiszem, de bírd ki a kedvemért… - Felmosolyogtam rá, aztán a mellkasára hajtottam a fejem. Az ablakból már látni lehetett a csillagokat. Lehunytam a szemem és azonnal átjárt az álmosság. Még éreztem, ahogy Ichigo végig simított a hasamon.
- Ichigo?
- Hm?
- Szeretlek. – Csókot nyomott a hajamra és közelebb fészkelődött.
- Én is szeretlek. – Mosolyogva lehunytam a szemem és hagytam, hogy átjárjon az álom.

Hatalmas csattanás, egetrengető sikoly és társai ébresztettek. Ijedten felpattantam és az első, ami feltűnt, hogy Ichigo nincs mellettem. Kirontottam a szobából, elindultam a konyha irányába. Beestem az ajtón, egyenesen Orihime mellei közé.
- Jól vagy, Nashu-chan?
- Ja. Mi van itt?! Hol van Ichigo?! - Inoue aggódva fordult a másik irányba. Követtem a tekintetét. Hát mit ne mondjak, nem tetszett a látvány…

Az ablakból látni lehetett a hatalmas füstöt és rombolást. Az udvaron több kráter tátongott. Az egyik ilyenben fedeztem fel Ichigot és Liut. Az ereimben is megfagyott a vér nővérem láttán. Nem tehetek róla, kiskorom óta félek tőle. De az aggodalom most nagyobb volt. Ichigonak ágyban lenne a helye, nem csatatéren!

Ki akartam szaladni az udvarra, de Rangiku elém állt. Hiába könyörögtem, nem engedett ki.
- Sajnálom, Nash. Nem engedhetlek ki oda. Túl veszélyes. – Nem volt nehéz levenni a célzást.

Engem kerestek.

Odakint zajlottak az események. Visszafordultam az ablakhoz, hogy halljam, amit beszélnek.
- Fogalmad sincs, hogy az a törpe milyen kis álszent tud lenni, Ichigo! – Elakadt a lélegzetem. Számíthattam volna rá, hogy hamarosan lépni fog. Ugyan az a mondat játszódott le a fejemben, újra meg újra.

„Tudod, hogy kivel fogom kezdeni?”

A szívem hevesen dobogott és reméltem, hogy Ichigo nem hiszi egy szavát sem.
- Hidd el, Ichigo. Régebb óta ismerem, mint te. Egy önző kis hólyag, semmi más. Mit gondolsz, miért utál engem? Mert fáj az igazság. Jobban járnál, ha inkább messzire elkerülnéd… - Tett egy magabiztos lépést Ichigo felé. Ő nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel állt.

A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. Mégis hinne neki?
Liu az ablak felé fordította a fejét. Meglátott engem, mire gúnyosan elmosolyodott. Felemelte a kezét és csettintett egyet.

Akkor szabadult el igazán a pokol…

A mellettem levő ablak üvege darabjaira hullott. Egy semmiből előbukkanó kéz megragadta a vállamat, egy másik pedig befogta a számat. Tágra nyílt szemmel meredtem az előttem álló alakokra. A legutóbb is Liu társaságában láttam őket. A fiú erősen tartott, míg a lány(akinek a haja azóta sem lett szebb.)vigyorogva tapasztotta bőrkesztyűs ujjait a számra.

- Nash! – Rangiku ugrott mellénk, de mire a kardját lendítette, már kint álltunk az udvaron, Liu mellett. A nővérem hozzám lépett és az állam alá nyúlt. Ichigo még mindig nem nézett fel. Fájt a nemtörődömsége.
- Nézd csak meg, Ichigo. Szánalomra méltó, hisz még megvédeni sem tudja magát. Csak egy egyszerű kolonc. Jobb volna megszabadulni tőle, nem? – Liu közelebb hajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra. A térdeim megremegtek, és ha nem állt volna mögöttem a másik srác, nem tudtam volna egyhelyben megállni. Liu gúnyosan rám mosolygott és újra intett. Egy másik, ismeretlen férfi jött felénk. Nem is volt annyira ismeretlen. Ő volt az, aki helyettem Ichigot találta el. Szemeim lehunytam, még a lélegzetemet is visszatartottam. A férfi előhúzott egy egyszerű wakizasit, és amint mellém ért, a feje fölé emelte. Tényleg szánalmas vagyok…

- Ha egy haja szála is meggörbül, egyenként tépem ki az ujjaidat… - Egy emberként kaptuk a fejünket Ichigo felé.


Barna tekintetét Liu fekete szemeibe fúrta.
- Nem érdekel, hogy te mit gondolsz. Nem számít semmit. Az egész hülye monológodból semmi értelmeset nem vettem ki. És még ha igaz is lenne az, amit Nashről állítasz, az sem érdekelne. Mégpedig azért, mert én így szeretem, ahogy van. Az pedig, hogy nem tudja megvédeni magát, tényleg igaz. De egyáltalán nem baj, mert az Én dolgom Őt megvédeni. Úgyhogy addig eresszétek el, amíg szépen mondom! – Felemelte a kardját és a döbbent Liura szegezte.


Az megvetően elhúzta a száját. Nem számított arra, hogy Ichigo nem fog hinni neki. Szétnézett a birtokon, hogy szemügyre vegye, milyen esélyei is vannak. Nem juthatott túl sokra, mert intett a csapatának, mire elengedtek és elhátráltak tőlem. Szemeimet Ichigora függesztettem, nem törődve azzal, ami körülöttem történik. Ichigo nem nézett rám addig, amíg egy ellenség is akadt a környéken. Utoljára Liu távozott. Mielőtt elment volna odafordult Ichigohoz.



- Ha a szép szó nem működik, folyamodhatok keményebb eszközökhöz is. Szerintem vigyázz jobban a kis dögre, nehogy véletlenül baja legyen. – Gúnyos mosollyal tűnt el a szemünk elől.
Ichigo sokáig meredt még a nővérem után, aztán felém fordult. Nem mertem megmozdulni, lefagyva meredtem rá. A lábam nem mozdult, pedig szerettem volna odaszaladni hozzá, megölelni, magamhoz szorítani.
Egész testével felém fordult és rám mosolygott.



- Jól vagy? – Nem kellett többet mondania. A lábamat eleresztették a gyökerek és egy pillanat alatt a karjai közt termettem. Olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Kezeit a nyakam köré fonta, arcát pedig a hajamba temette.
- Hé, nincsen semmi baj. Nem fognak bántani.
- Hülye! Nem magam miatt aggódom! – Próbáltam visszafojtani, de kigördült egy könnycsepp. Ichigo eltolt magától, hogy le tudja törölni.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Nagyon nagyon szeretlek.