XIV. Fejezet: Egy áruló

XIV. Fejezet

- Na jó, ez azért már túlzás! – Lesepertem magamról Tory kezeit és kezembe vettem a kanalat. Durcásan meredtem az asztaltársaságra. Úgy kezelnek, mint valami rokkant kölyköt. Renji az ölében cipelt le az emeletről!
- Fektessük le a szabályokat. Nem vagyok már pisis. Ki tudok menni a mosdóba egyedül is, megebédelek önerőből, és még a szobámból is ki tudok jönni segítség nélkül. Szóval nincs szükségem dajkákra, Oké?! – Ingerülten néztem Toryra és Renjire.  Ichigo sózta őket a nyakamba. Azt mondta, neki el kell intéznie egykét dolgot. Mondjuk gondoltam, hogy nem fogja hagyni, hogy egyedül maradjak itthon.

- Szarok a feltételeidre Nash! Nekem Ichigo azt mondta, ne hagyjam, hogy akármit egyedül csinálj. Nem akarom, hogy pont az urad kasztráljon! – Renji morcosan ült mellettem, Tory a másik oldalamon kavargatta a levesét.

Két napja már, hogy rosszul lettem, és még mindig tart. Szerencsére nem mindig, csak alkalmanként. De olyankor rosszabb, mintha kínoznának…
- Hülye vagy te, csak nem forogsz. – Mérgesen megettem az elém rakott levest, majd feltrappoltam az emeletre és bevágtam magam mögött az ajtót. Természetesen Tory még azelőtt beslisszolt, hogy az orrára csaphattam volna.

- Nash, legalább engedd, hogy segítsünk egy kicsit!
- De nincs szükségem rá, oké? Szedem a gyógyszereket, és minden rendben van velem. Néha szédelgek, de az meg természetes! – Úgy tűnt, Tory is kezd kijönni a sodrából.
- Természetes a francokat! Most pedig vetkőzz és húzzál aludni!
- Nem vagy az anyám!
- Ne baszakodj velem! – Lihegve álltunk egymással szembe. Sértődötten kikaptam Tory kezéből a pizsamámat, és átvedlettem. A melegítőmet célzatosan szőke barátosném arcába hajítottam. Levágtam magam Ichigo ágyára, és nyakig betakaróztam. Tory még motyogott valamit az orra alatt, majd kivonult (trappolt) a szobából.

Oké, tudom, hogy túlreagáltam a dolgot. A hátamra fordultam és a plafont bámulva gondolkoztam.

Tulajdonképpen olyan, mintha terhes lennék. Ami persze lehetetlen, hisz Ichigoval még nem… Khm.
Még meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, a képzeletem azonnal reagált. Lelki szemeim előtt egy aprócska kékszemű, narancshajú kisfiú jelent meg. Úristen!
Pördültem egyet, és vörösödő fejem a párnába fúrtam. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy átjárjon az álom.

Kinyitottam a szemem, de a szobában vaksötét volt. Megpróbáltam az oldalamra fordulni. Valami megakadályozott. Vagyis inkább valaki. Ichigo mélyen aludt, szinte gyermekien szuszogott mellettem. Egy keze a feje alatt, míg a másikkal a derekamat ölelte körbe. Ránéztem az íróasztalon heverő vekkerre. Az óra fél kettőt mutatott.

Hajnali fél kettőt.

Átaludtam az egész napot. Meg akartam nézni, hogy Toryék a házban vannak-e még. Bocsánatot akartam kérni. Kicsusszantam Ichigo karja alól. Lemásztam az ágyról és kimentem. Vagyis csak akartam.
- Hova szöksz? – Visszanéztem és belebámultam az álmos barna szempárba. Úgy döntöttem, Toryék ráérnek. Hisz egész nap nem találkoztam Ichigoval!
Visszamásztam mellé. Ő a hátára feküdt, így a mellkasára hajthattam a fejem.
- Most már sehova. Toryék még itt vannak?
- Most komoly őket akartad megkeresni hajnalok hajnalán? De egyébként itt vannak a szomszéd szobában. – Ásított egyet, és elkezdte tekergetni az egyik felálló hajtincsemet. Mostanában ez nagy szokásává vált.
- Értem. Mi mindent sikerült elintézned?
- Áh, csak egy pár apróságot. – Zavart, hogy ennyire titkolózik előttem, de úgy gondoltam, biztos jó oka van rá.
- Értem… Ichigo?
- Hm?
- Én… elfelejtettem… - kuncogva közelebb húzódtam. Ő fáradtan sóhajtott, majd elfészkelte magát a takaró mélyén.
- Alszol?
- Igen…
- Nem vagyok álmos… - Újabb fáradt sóhajt kaptam válaszul.
- Próbálj meg elaludni, jó? Holnap lesz egy kis dolgunk, és azt szeretném, hogy éber legyél. – Meglepetten bólintottam. A hangjából áradó aggodalom és kétségbeesés megriasztott. Mi lehetett az, ami Ichigot így megrémisztette?
Lehunytam a szemem és megpróbáltam aludni egy keveset. Nem sikerült…

- Ébresztő Ichigo! – Leraktam a tálcát az íróasztalra, és megráztam Ichigo vállát. Résnyire kinyitotta a szemét.
- Macska létedre elég korán fenn vagy. – Ásított egyet, majd a karjaira támaszkodva ülésbe tornázta magát.
- Sokat aludtam tegnap. – Mosolyogva a kezébe adtam a kávét, amit felhoztam. Elvettem a tálcáról az enyémet is, és leültem mellé az ágy szélére. Nem volt rajtam más, csak egy fehér atléta és egy fekete térdnadrág. Tüzetesebben végigmért.
- Reggeliztél már?
- Ahha. Tory készített nekem rántottát. Ma a kávét is Ő főzte! – Ichigo prüszkölve kiköpte a bögre tartalmát. Értetlenkedve néztem rá, majd gyanúsan az én kávémra néztem.

- Okééé… Tudtam, hogy Tory életében először főz kávét, de… Tényleg ennyire szar? – Inkább félre raktam a bögrémet és megveregettem a köhögő párom hátát.
- És… megetted a rántottát? – Bólintottam. Ichigo sóhajtott egy nagyot. Kezemet a vállára tettem. Valószínűleg a következő kávét inkább én főzőm…
Az ajtón Tory lépett be, Renji közvetlen mögötte. Még mindig nem jöttek össze, pedig ugyan abba a szobában töltötték az egész éjszakát! Tudom, hogy az enyém ilyen Rapid tempó volt, de meddig akarnak még kínlódni?
- Mi a szitu? – Célzatosan járattam a szemem kettejük között. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták.
- Semmi érdekes. Mi a program mára? – Tory kérdésére Ichigo felegyenesedett és kitessékelte őket a szobából, a következő szavakat intézve hozzájuk és hozzám:

- Készülődjetek, megígértem Uraharának, hogy ma beugrunk hozzá. – Vállat vonva elővettem szürke garbómat és lila nadrágomat. Gyorsan átöltöztem és megfordultam. Ichigo engem nézett. Olyan… más volt. Nem az a szeretetteljes nézés, hanem valami más…
Aggódva sétáltam közelebb.
- Valami baj van, Ichigo? – Elkínzott arccal nézett le rám. Végigsimított az arcomon és egy apró csókot nyomott az arcomra.
- Menjünk. – A kérdésemet semmibe véve terelt ki az ajtón, ahol Tory és Renji szintén furcsállva Ichigo viselkedését, már vártak minket.

Egész úton nem szóltunk egy szót sem. Idegesen fontam össze Ichigoval az ujjainkat. Megijedtem attól, hogy ennyire más, mint szokott lenni. Tanácstalanul hátrafordultam Toryékhoz, de Ők sem tűntek okosabbnak.
Beléptünk az üzletbe, és ahogy megláttam a hullakomoly bandát, kifakadtam.
- Oké, lennétek szívesek beavatni engem is?! Mert már kurvára elegem van abból, hogy soha a büdös életbe nem mondotok el semmit! – Ahogy rárivalltam a többiekre, újfent rám jött a rosszullét. Ichigo azonnal odaugrott hozzám, és a karjaiban tartott addig, amíg el nem múlt az émelygésem. Felnéztem a barna szemekbe, de kerülte a pillantásom. Úgy döntöttem többre megyek, ha olyannál próbálkozom, aki hajlandó válaszolni. Uraharára bámultam, aki a legyezője mögé rejtette arcát. Végül Yoruichi szólalt meg. Most nem nevetett a szeme.
- Van egy jó hírünk meg egy rossz. Melyikkel kezdjem?
- A rosszal.
- A jó hír az, hogy… - Kedves édesanyád? - … megtaláltuk a betegséged okát.

Rájuk meredtem. Most komoly ettől paráztak?

- És?
- Mérgezés. – Megállt bennem az ütő. Olyan… nevetségesnek tűnt az egész. Levegő után kapkodva hápogtam. De hát mégis ki?
- Isshin olyan anyagokat talált a szervezetedben, amelyek egyértelműen egy újfajta méreg által kerültek oda.
- De Liu nem férhetett hozzám, másnak meg nem érdeke kicsinálni engem! – Kétségbeesetten kapaszkodtam Ichigo karjaiba, aki erősen tartott és suttogó szavakkal csitított.
- Nem tudjuk, hogy érdeke-e vagy sem, de már hosszú ideje műveli ezt. – Ichigo odahúzott Uraharához, és leültetett mellé.
- Hogy érti ezt?
- Akárhányszor lehetősége volt rá, a szervezetedbe juttatta a mérget. Akár az ételen keresztül is. –

Elmerengve néztem magam elé. Ki az, aki hozzáférhetett az ennivalóhoz?

- És ha jól sejtem, mindenki tudja ki az, rajtam kívül. Ugye? – Nem az válaszolt, akitől vártam…
- Úgy van, Nashy. – Ichigo azonnal reagált. A karjaiba kapott, és odébb ugrott, még a robbanás előtt. Szegény Urahara. Mindig felrobbantják a boltját…

A szemeimet Liura függesztettem. Nővérem gúnyosan mosolygott rám, körülötte állt a szokásos Brancsa.
- Gondold csak végig, Hugi. Ki az, akire nem gyanakodnál soha? Aki akármikor hozzád férhetett anélkül, hogy akármelyik barátocskád furcsállta volna? Na? – Elgondolkodtam a kérdésén. Az elmúlt pár napban rendesen ki voltam szolgáltatva, az biztos. De ki az, aki előtte is hozzám férhetett? Egyedül Ichigo az, aki folyamatosan mellettem volt, de pont ezért nem volt lehetősége semmire sem. És Ichigo amúgy sem lenne képes bántani engem…
Az egyedüli, aki maradt, az…

- Úgy van. Látom, rájöttél. – Elborzadva tettem a szám elé a kezem. Az nem lehet… Ő nem árulna el engem. Éreztem Ichigo karjait a derekamon.
A hányinger mardosta a gyomromat, és erősen kapaszkodtam a fiú karjaiba. Segélykérően néztem fel rá.
- Mond, hogy nem igaz… Kérlek! Mond, hogy Ő nem… - Fájdalmas pillantása minden reményemet összetörte.
- Tory… Te… - A hangom elcsuklott. Egyszerűen elhagyott minden erő. Szemeimet ráemeltem, de nem tudtam a szemébe nézni. Szemem sarkából láttam, Renjit is ugyanúgy érintette, mint engem.

Tory lehajtott fejjel állt Liu mellett. Nem nézett se rám, se Renjire, se senkire. Szólásra nyitottam a szám.

- Mi a baj, Hugica? Elvitte a cica a nyelved? Nem gondoltad volna, mi? – gúnyos nevetése visszhangzott a fülemben, de én egyre csak Toryt bámultam.

- Miért? – Ennyire futotta tőlem. A nagy és bátor Nash, aki nem lepődik meg semmin, összeomlott…
- Azért, mert gyűlöllek. – Szavai apró darabokra törték azt az aprócska részemet, ami még maradt. Nem kérdeztem, hogy miért. Nem kérdeztem, hogy mióta. Tudomásul vettem.
- Gyerünk Tory, ideje indulnunk. – Liu nemtörődöm módon hátat fordított, de még visszaszólt a válla felett.
- Megmondtam, Hugi. Tönkre foglak tenni. – Eltűnt, és magával vitt egy darabot belőlem.

Tory volt az én testvérem. Aki mindig ott volt nekem, mikor támaszra volt szükségem. Kihasználtam volna? Nem emlékszem…
Éreztem azt az ürességet, amit az elvesztése okozott.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt már el azóta, hogy elmentek. Azóta Urahara üzletében vagyunk, s míg a többiek tanácskoznak, én Ichigo ölőbe kucorodva meredek magam elé. A szemeim már kiszáradtak, hisz pislogni se nagyon pislogtam.

Ichigo mélyet sóhajtott. Ahogy mellkasa megemelkedett, emelkedtem vele én is.

- Nash… Tudom, hogy fáj, Kicsim… De össze kell szedned magad. – suttogta a fülembe. Az arcát a hajamra fektette.
Ichigo karjai közül kilesve, megkerestem Renjit. A teraszon ült, de nem láttam az arcát. Fogalmam sem volt arról, hogy mit érezhetett.
- Ichigo… Mióta tudtátok?
- Aznap tudtam meg, mikor tegnap hazamentem. Ha hamarabb tudtam volna… - Szájára simítom az enyémet. Nem akarom hallani, hogy magát hibáztatja. Fejemet újra a pólójába temetem.
- Szeretlek. – Meglepetten néz le rám. Aztán nagyon halványan elmosolyodik
- Én is szeretlek. Bárcsak tudnék segíteni rajtad.
- Tudsz. Csak maradj mellettem…