XI. Fejezet: Éjszakai Rémület

XI. Fejezet

Teltek a napok, hetek, hónapok. Lassan már a második hónapunkat töltöttük Karakurában, békességben. Liu gyakran okozott nekünk fejtörést, de tettlegességhez nem folyamadott. Felhőtlenül boldog voltam. Ichigo és Én a lehető legtöbb időt próbáltuk eltölteni együtt, de a barátainkat sem akartuk elhanyagolni.

Igazán megszerettem ezt a kis társaságot. Élveztem minden velük töltött percet. Izgalmasnak találtam kalandos életüket és előszeretettel néztem meg Ichigo edzéseit is. Igaz, kisebb szívgörcsökkel lettem gazdagabb minden ilyen alkalom után. Ő ilyenkor mindig kiröhögött. A szemétláda…

Gondolataimból Tory rángat vissza.

- Nash, figyelsz Te rám egyáltalán? – Zöld szemeit megrovóan emeli rám, miközben az egyik hajtincsemet húzogatta. Éppen Orihiménél tartottunk egy olyan „csajos estet”. Én voltam ott, Tory, Orihime, Rukia és Rangiku.
- Bocsi, egy kicsit elbambultam.
- Melyik résznél?
- Arra még emlékszem, hogy „Olyan édes, mikor értetlenül ráncolja a szemöldökét, de hát nem hagyhatom, hogy csak úgy megkapjon, nem? Küzdjön meg értem, és ha megérdemel, akkor összejöhet valami!” – Vigyorogva tartottam magam elé a kezem, ezzel kivédve Tory párnával mért csapását.

- Ugyan már Tory. Lassan több mint két hónapja húzod az agyát! Arról nem is beszélve, hogy hamarosan letelik a fél év. – Arcunkról lehervad a mosoly, szomorúan gondoltunk bele abba, hogy haza kell utazzunk. Nagyon nem fülledt hozzá a fogam. Igaz, akkor talán még korán volt ezen gondolkodni, de ez az aprócska kis probléma úgy fúrt lyukat a boldogságunkba, mint egy alantas féreg. Gondolatainkból Rangiku rángatott vissza.

- Ugyan csajok, ne lógassátok itt nekem az orrotokat. Figyeljetek csak! – Fogalmam sincs honnan, egy üveget húzott elő. Bizalmatlanul méregettem a díszes korsót, míg Rukia csak a fejét fogta.
- Rangiku-san, ezt igazán nem kéne…
- Rangiku… Ez mi?
- Ne kérdezzetek, inkább kóstoljátok meg! – Az orrom alá dugta, mire engem megcsapott a tömény alkoholszag. Szőke barátnőm, az Urahara eset után, pillanatok alatt megérezte az alkoholszagot és Inoue háta mögé menekült.

- Ki van zárva! Engem erre többet rá nem vesztek! A legutóbbi eset után is legalább három napig beteg voltam! – Fintorogva a kezembe vettem a korsót. Bizalmatlanul megszagoltam, utána fintorogva fordultam Tory felé.

- Én megkóstolom, de ugye hazacipelsz?
- Hallod, felőlem a hátamon is aludhatsz, de ezt látnom kell. Úristen, még sose láttalak részegen! – Izgatottan csúszkált közelebb. Rányújtottam a nyelvem, majd a számhoz emeltem a korsót. Gyorsan meghúztam, majd köhögve visszanyújtottam a nevető Rangikunak.
Éreztem a torkomon végigcsúszó, maró folyadékot. Mit ne mondjak, nem élveztem…

- Fúúj! Ezt soha többé. – Krákogva próbáltam meg gyorsítani az íz eltűnését. Tory szinte már a földet csapkodta örömében. Közelebb araszolt hozzám, és a szemembe nézett.
- Na? Részeg vagy?
- Nem látlak szebbnek, szóval nem valószínű. Amúgysem rúgok be ennyitől! – Sértődötten karba tettem a kezem, majd az órára néztem. Az már lassan éjfélt mutatott.

- Na csajok, nekem ideje haza baktatnom. Az uram már biztos izgul. – Mosolyogva feltápászkodtam és az ajtó felé vettem az irányt. Rangiku azonnal feltápászkodott és utánam eredt. Kérdőn néztem rá a vállam felett.
- Ichigo kinyírna, ha egyedül engednélek el ilyen későn. – Mentegetőzve emelte maga elé a kezeit. Megvontam a vállam, majd intve egyet a többi lány felé haza indultam.

Tory elmerülten nézett ki a fejéből. Gondolati újfent csakis és kizárólag egy személy körül forogtak. Vörös haj, tetkós homlok, édes mosoly. Ez az, amit Tory igazán akart. De nem lehetett naiv. Hiszen mi a garancia arra, hogy nem veri át? Mi a garancia arra, hogy nem tűnik el az életéből, amint Ő visszautazott?
 Hát ez az. Nincs rá garancia.

Tory pedig félt a csalódottságtól. Nem tudta ugyan nem észrevenni a férfi közeledését, de nagyon félt tőle. Nem Renjitől. A saját érzéseitől félt. Még sosem volt szerelmes. Úgy érezte az, amit érez nem barátság és nem szerelem. Inkább érezte gyermeteg rajongásnak. Amit már csak egy hajszál választ el a szerelemtől. Ijesztő logika.

- Tory-chan, ideje lenne aludnunk, nem? – A lány Inouéra emelte zöld szemeit. Értetlenkedve fordult felé egész testével és az órára pillantott.
 Fél kettő. Vajon hol marad a nő ennyi ideig?
- Nem várjuk meg Rangikut? – A kérdést szinte még fel sem tette, az említett hatalmas robajjal beesett az ajtón. Testét sok apró karcolás borította. A két lány ijedten pattantak fel a helyükről.
- Rangiku-san! – Inoue már nyújtotta a kezét, hogy meggyógyítsa, de a nő idegesen elhessegette a segítő kezeket.

- Azonnal Uraharáékhoz kell mennünk! Ne bambulj már, hanem emeld fel a segged és igyekezz! – Kétségbeesetten rivallt rá a döbbent Toryra. A szőke azonnal kapta magát és nem törődve azzal, hogy egy falatnyi hálóingben feszít, követte a zilált barátnőjét. Rohanás közben azért próbált egy-két információt kiszedni a halálistenből.

- A francba is Rangiku! Mi történt?! Ugye Nash nem sérült meg?! – Riadtan bámulta az előtte futó nő hátát.
- De igen, bár csak néhány karcolás. Ichigo és Renji rosszabb állapotban vannak. Sokkal rosszabban… - Tory a mondtat első felét hallva megkönnyebbült, de amint a másik fele is eljutott a tudatáig, szívét szörnyű aggodalom töltötte el.

- Hogy sérültek meg? A rohadt életbe, válaszolj már!
- A lábad járjon ne a szád! Hamarosan mindent megtudsz! – Befordultak az utolsó kanyarba és már be is értek Urahara kertjébe.
Hatalmas csattanással estek be az ajtón.

A bejárat felé kaptam a fejem és azonnal megkönnyebbültem Tory és Inoue látványától. Előbbi hozzám sietett, míg utóbbi azonnal a belső helyiségek felé vette az irányt.
- Nash! Uram isten, jól vagy?! – Szipogva néztem végig magamon. A térdnadrágom szinte cafatokban lógott rajtam, míg a combomat alvadt vér borította. Tory kérdésére csak bólintottam, majd arcom a kezeimbe temetve, sírva fakadtam.

- Nem az én vérem. Ichigo… Ichigo és Renji is… - Nem tudtam folytatni. A zokogás erősebb volt, mint én. Gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Egy hisztis gyerek vagyok, aki védelemre szorul és púp mindenki hátán. Tory vigasztalóan tette a kezét a hátamra. Ugyan előttem ült, a lába még így is remegett.
- Mi történt, Nash? Mi van Renjivel? – Megráztam a fejem. Nem tudtam erről beszélni. Akkor és abban a szent percben nem. Yoruichi sietett a segítségemre. Lefejtette a vállamról Tory kezét, és leültette az asztalhoz.

Én tovább kuporogtam a sarokban.
- Nem tudjuk, hogy kik voltak. Annyi biztos, hogy Nash volt a célpont.
- Kérlek, az elejéről kezd! Nem értek semmit!
- Ichigo elindult hozzátok, mert nem akarta, hogy Nash egyedül kóboroljon. Útközben összefutott azzal a balfék Abaraival. Akkor támadtak rájuk. Öten voltak és nem tűntek túl erősnek. De a látszat csalt. Nash és Rangiku a harc közepén toppantak a helyszínre. Az egyik fazon azonnal rájuk támadt, de Őt Rangiku kezelésbe vette. Viszont volt még egy hatodik, akit nem vettek észre. Megtámadta Nasht. – Tory értetlenkedve hallgatott és egyre sápadtabb lett.
- De… Nash azt mondta, hogy Ő nem sérült meg…

- Ő valóban nem. Ichigo a testével védelmezte Őt. – Úgy nézett ki, Toryt az ájulás kerülgeti.
- És Renji?
- Négyen támadtak rá egyszerre. Alávaló, aljas trükkökkel sikerült ártalmatlanná tenniük. És most szépen fogalmaztam. – Barátnőm reakcióját Inoue szakította félbe. Karjait átkarolva jött oda hozzánk.
- Renji már jobban van, de Ichigo sebét valamiért… nem tudtam teljesen begyógyítani. – Szomorúan lehajtotta a fejét. Felálltam és odasétáltam elé.
- Túl fogja élni? – Ez a három szó olyan nehezen jött ki a számon, mintha valaki a két kezével markolná a torkom. Inoue rám emelte barna szemeit, majd hosszas szünet után bólintott.
- Nagyon sokáig fog tartani, míg begyógyul, de jobban lesz. – Ajkaimat reszketeg sóhaj hagyta el.

- Bemehetek hozzá? – A lány bólintott, mire azonnal kikerültem és Ichigo szobája felé vettem az irányt. Halkan húztam el az ajtót, hátha alszik.
Ahogy ott feküdt a hófehér ágyneműk között, hulla sápadtan… Leírhatatlan rémület kerített a hatalmába. Aztán meghallottam a legszebb hangot a világon.

Ichigo egyenletes szuszogását.

Közelebb araszoltam hozzá. Kezemet a homlokára tettem és végigsimítottam az arcán. Újra felrémlett előttem az a végzetes pillanat…
Az, amikor Ichigo elém vetette magát.

Mikor egy könyvben azt olvastam, hogy a főhős feláldozza magát élete szerelméért, egyszerűen csak aranyosnak találtam. Aranyos volt, de olyan snassz… De akkor, abban a pillanatban, mikor Ichigo feje az ölemben pihent, egyáltalán nem éreztem aranyosnak. A jeges rémület szorítatta a szívemet és kétségbeesetten kérleltem Őt, hogy maradjon velem. Renji üvöltése alig jutott el a tudatomig. Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy Yorucihi megfogja Ichigot és elviszi. Kétségbeesetten utána akartam menni. Éreznem kellet Ichigo közelségét. Éreznem kellett azt, hogy él.
Könnyeimnek újfent nem tudtam gátat szabni. Próbáltam visszatartani, de azok úgy ömlöttek, mintha kötelező volna.

Erősen lehunytam a szeme, és szabad kezemmel le akartam törölni az árulókat.
De egy másik kéz beelőzött.
Ichigo hűvös tenyere az arcomra simult és letörölte kibuggyanó könnycseppjeimet.

- Miért sírsz? – Elhalló hangjában őszinte érdeklődést hallottam. Szemeinek barna melegsége átjárta lelkem összes zugát.
- Mert lökött vagy, azért! Mit csináltam volna, ha meghalsz?! Miért nem gondolkozol sosem?! – Szerettem volna ordítani, hisztizni, toporzékolni! De féltem, hogyha most felemelem a hangom, ott helyben összeomlok, mint egy gyenge lábakon álló kártyavár. Ichigot nem hatotta meg egyik kérdésem sem. Mosolya sm halványult.

- Nem volt se idő, se szükség gondolkodásra. A legfontosabb Te vagy Nash. Ezt már milliószor elismételtem, és még most sem tudod nekem elhinni.
- Én elhiszem, de…
- Bízol bennem, Nash? – Döbbenten meredtem Ichigo komoly, barna tekintetébe. Természetes, hogy bízom benne, de a kérés akkor is váratlanul ért. Végül közelebb hajoltam hozzá.
- A gyanú megbetegít, a bizalom meggyógyít. Ha ez valóban így van, akkor nagyon hamar  lábra állsz majd. – Ichigo mosolyogva megrázta a fejét.

- Egy egyszerű igen is megfelelt volna.
- De az olyan snassz! De most nem ez a lényeg. Inkább aludj. – Rámnézett, majd úgy helyezkedett, hogy a fejét az ölembe tudja fektetni. Mosolyogva kisimítottam egy tincset a szeméből. Csukott szemhéjaira egy-egy csókot hintettem.

Tory az ajtó előtt tétovázott. Nem tudta eldönteni, hogy belépjen e vagy sem. Nem tudta eldönteni mi történik akkor, ha benyit. Végül úgy döntött, hogy inkább bánja meg azt, hogy megtette, mint az, hogy nem.
Elhúzta az ajtót, és óvatosan belépett. Az első dolog amin megakadt a szeme, az az üres futon volt. Összevont szemöldökkel beljebb lépett és szétnézett a szobában. A keresett személy a teraszon üldögélt, egy lábát felhúzva, kiengedett hajjal.
- Renji… - A szólított felkapta a fejét és a lány felé fordult. Meglepettnek tűnt.
- Tory? Hát te? – A szőke lány zavartan gyűrögette a hálóinge szélét. Végül nem válaszolt, csak leült a férfi mellé.

- Hogy vagy? – Renji nem válaszolt azonnal. Szemeit visszafordította a csillagok felé.
- Megvagyok. Rangiku rángatott ide? – Torynak rosszul esett a kérdés. Ezek szerint a férfi nem hiszi, hogy magától is képes lenne idejönni, hogy lássa. Bosszúsan felpattant és ki akart vágtatni a szobából, de a vörös ezt megakadályozta. Elképesztő gyorsasággal kapta el a csuklóját és rántotta az ölébe. Szorosan magához szorította a lányt, úgy susogott a fülébe.

- Ne haragudj. Nem úgy értettem. – Tory arca azonnal színt váltott. Hogy Renji nem vegye észre vörösödő arcszínét, arcát a férfi mellkasába fúrta.
A vörös nem mondott semmit, csak megnyugtatóan simogatta a megkönnyebbüléstől zokogó, karjaiba bújó törékeny szőkét.