XVI. Fejezet: Furcsa meglepetés

Arra ébredtem, hogy süt a nap. Méghozzá nagyon. Mélyebbre fészkeltem magam a takaró alatt. Kicsit hunyorogva kinyitottam a szemem. Narancsszínű tincsek táncoltak a szemeim előtt. Mosolyogva végigsimítottam rajtuk. Ichigo szorosabban bújt hozzám, de nem ébredt fel.

Még a legsötétebb helyzetben is, a tegnapi volt a legcsodálatosabb éjszaka… Nem tudtam eldönteni, hol kezdőik az én testem, és hol végződik az övé. De ezt így éreztem helyesnek. Kezdetleges félelmem Ichigo védelmező karjai között azonnal semmivé foszlott.

Rengeteggel tartozom ennek a fiúnak. Hisz annyira igaza volt. Még ha Tory gyűlöl is, akkor sem szabad elveszítenem önmagam. Márpedig én megtettem. Mindenkinek értem kellett aggódnia, pedig ugyanúgy megvolt a saját problémájuk. De ez soha többé nem fog előfordulni. Hála Ichigonak…

- Jó reggelt… - Az álmos nyöszörgése rángatott vissza. Karjaimat a nyaka köré fontam, és arcomat a hajába fúrtam.
- Korán van még. Aludj egy keveset. – Még ki se mondtam, az ajtón Rukia és Matsumoto rontott be. Ichigo káromkodva körénk csavarta a lepedőt.

Az előbbi vörösen vissza is fordult, míg az utóbbi kaján vigyorral mért minket végig.
- Megtört a jég húsaim? – Kivettem magam alól a párnát, és jobb eszköz híján azt vágtam hozzá.
- Kifelé!
- Oké, de ha összeszedtétek magatokat, gyertek ki ti is. Vendégünk van. Kivételesen még Stella is itt van. – Annak a hülye libának az említésétől, meg kell mondjam, nem lett jobb kedvem. De azért kíváncsivá tettek. Kérdőn néztem Ichigora.
- Tudsz valamit, amit én nem?
- Semmit. – Kaptam egy puszit az orromra, majd kimászott mellőlem.

Elragadtatva néztem végig, ahogy felöltözik. Testének minden porcikáját megismerhettem tegnap, a látvány mégis ugyanolyan hatással volt rám.
Követtem a fiú példáját, kihámoztam magam a takaró alól, és magamra kaptam az elő kezembe akadó ruhadarabot. Ez pont egy citromsárga rövidnadrág és egy zöld atléta volt. Seperc alatt készen lettünk. Nem siettük el a dolgot, ráérősen sétáltunk a bolthoz.

A konyhába lépve egy pillanatra rossz előérzetem lett. Ezt betudtam annak a lotyónak az idegesítő képének. Az asztalnál Renji kivételével mindenki ott ült. Plusz egy fő, akit még életemben nem láttam.

Olyan volt, mintha tükörbe néznék…
A fiú egyenesen rám nézett. Kék szemei pontos másai az enyémeknek, fekete haját zselével vette rá arra, hogy megmaradjanak a helyükön. Rám nézve kisfiúsan elmosolyodott, és füttyentett egyet.
- Hűha… Nem semmi.
- A szemed is vedd le róla! – Ichigo idegesen a háta mögé tolt. Lábujjhegyre állva kukucskáltam ki a válla fölött. Az idegen fiú vidáman integetett nekem. Összehúzott szemöldökkel meredtem a ragyogóan kék szemekbe.



- Ki vagy te? – A srác drámaian a szívéhez kapta a kezét. Túljátszott megbántottság sugárzott az arcáról.
- Ez fájt, Nashy… Így szíven ütni szerencsétlen bátyádat… - Kerekre tágult szemmel meredtem rá. Döbbenetemben még egyensúlyomat is elveszítettem, így Ichigo széles hátára borultam. Egyetlen, értelmesnek nem mondható szó jutott eszembe:
- He? – Válaszul kaptam egy elnéző mosolyt. Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Mi az, hogy a „bátyám”?! Te most szórakozol velem?! Mert ha igen, mindjárt elmagyarázom, hogy hova dugd a hülye poénjaidat! – Megrökönyödve nézett a szemembe, majd pár perces gondolkodás után óvatosan újra hozzám szólt.
- Nem tudtad?
- Mit?!
- Hát hogy… nem a szüleink neveltek föl.
- Maximum téged, öcsisajt! Engem tuti a szüleim neveltek föl!
- De nem az igaziak. – Megrökönyödve bámultam rá. Olyan szorosan markoltam Ichigo ingét, csoda, hogy nem téptem még le róla. Az említett is unta már a huzavonát.
- Elárulnád, hogy ki a franc vagy?!
- Már mondtam. – Gyanakodva végigmértem.
- Neved azért van, vagy azt is totózzam ki?
- Öcsém, de morcos itt mindenki! A nevem Ryan Healer. Szolgálatodra. – Ekkor tűnt fel, hogy mindenki némán bámul minket. Homlokomat Ichigo hátának döntöttem.
 - Ichigo…


A hangom elcsuklott, mire a fiú azonnal hátat fordított Ryannek, és derekam köré fonta karjait. Túl sok volt ez nekem így reggel. Sosem voltam az a pityergős fajta, de most eltört a mécses.
Védelmet keresve bújtam karjai közé, remélve, hogy még a fejem búbja sem látszik.
Stella unottam felsóhajtott.
- Mindig ez a picsogás… - Ezt azért mégsem hagyhattam…
- Anyád! – hüppögő hangon ez valószínűleg nem hangzott valami határozottan. A „testvérem” kétségbeesetten kerülte meg Ichigot, szinte már azt is mondhatnám, hogy pánikba esett. A hátamat kezdte simogatni. Csodálkoztam, hogy Ichigo nem húzott el azonnal az érintése elől.
De azért jól esett a vigasztalás…



Könnyeim olyan gyorsan felszáradtak, mint ahogy jöttek. Ismét az értetlen Ryanhez fordultam.
- Beszélgessünk. Négyszemközt.
- Szó sem lehet róla! – Ichigo izmai megfeszültek a tenyerem alatt. Kérlelő tekintettel fordultam felé. Nem lágyult meg, vasmarokkal szorított magához, hiába akartam (találkozásunk óta először) kiszabadulni a karjai közül.
- Kérlek Ichigo! Hallani akarom a történetét! – lábujjhegyre álltam, mire Ő automatikusan lehajolt hozzám. A füléhez hajolva próbáltam meggyőzni.
- Ha igaz, amit mond, ki fogok bukni. Ne akarj arra kényszeríteni, hogy a maradék önbecsülésemet is a sárba tiporjam. Ráadásul a többiek előtt. Nem teheted ezt velem!

Hátra hajtottam a fejem, úgy néztem Ichigo barna szemeibe.
- Csak akkor, ha én is veled leszek. – Azonnal rábólintottam, látva, hogy ennél többet nem fogok tudni kicsikarni belőle. Mögöttünk Urahara csalódottan felsóhajtott. Vigyorát meg sem próbálta eltakarni.
- Mindig a legjobb részekről maradunk le… - Mit sem törődve a bagázs többi tagjával, elindultunk a „saját szobánk” felé. Ryan engedelmesen követett.


Bezártuk az ajtót, bár nem tudom minek. Biztos vagyok benne, hogy az ajtó még be sem csukódott mögöttünk, és már más is hallja azt, amit mondani fogunk. Lehuppantam az ágy elé, a földre. Ichigo leült az ágyra, így fejemet izmos combjaira hajthattam. A másik fiú azonban az ajtó mellet a falnak döntötte a hátát, és onnan figyelt bennünket. Rápislogtam, ezzel jelezve neki, hogy arra várunk, hogy elkezdje a sztoriját.
- Nos akkor. Mint már említettem, elég közeli kapcsolatban állunk, történetesen az ikerhúgom vagy. – Felvontam a szemöldököm.
- Hogyhogy húg? – Erre büszkén kihúzta magát.
- 10 perccel beelőztelek. De most nem ez a lényeg. Elég… érdekes családba születtünk bele. Tudom, hogy nehéz elhinni, de igaz. Az ott élő emberek közül mindenkinek van annyi lélekenergiája, amennyi ugyan kevés egy… mittom’ én, egy támadásra, de ahhoz elég sok, hogy szemmel kelljen tartani a helyet. Mi ketten nem várt gyerekek voltunk. Mind a kettőnket máshoz vittek, nehogy egyszer véletlenül találkozzunk. Téged a Wood családnál helyeztek el, engem pedig a Healer-ek vettek magukhoz.
- Miért nem szabadna találkoznunk?
- Fogalmam sincs. Nemrég találtam meg csak a szülőfalunkat, ahol a szememről azonnal felismertek. Lydia és Max már halottak voltak. Utána kérdeztem egy kicsit a dolgoknak. Valami olyasmit magyaráztak, hogy nem akarják, hogy egyesítsük erőinket meg stb.
- Mi ez bakker, Star Wars?! – Megrökönyödve emésztgettem a hallottakat. Nemegyszer megfogalmazódott bennem, hogy ez tutira csak valami hülye vicc. De akkor ránéztem Ryanre, és rá kellett jönnöm, hogy Ő sem nevet a poénon.
- Olyan ez, mint valami Zs kategóriás horrorfilm. Eldugott kis falu, ikrek, akiket elválasztottak és nem szabad találkozniuk… - nyögte Ichigo. Elképedve bólintottam.
- Miért kéne hinnem neked?



- Szerintem elég, ha csak a tükörbe nézel. – Ebben mondjuk, van valami. Tanácstalanul néztem fel Ichigora. Ő még mindig Ryant figyelte.
- És akkor minek köszönhetjük a látogatásod?
- Csak a húgommal akartam találkozni. Akár hiszitek, akár nem, nem volt olyan nehéz kinyomozni, hogy merre találom Őt.
Mind a hárman elnémultunk. Ichigo felállt, és kinyitotta az ajtót. Azonnal három jómadár zuhant be Matsumoto, Ikkaku és Urahara személyében. A többieknek volt eszük és hátrébb álltak meg. Szúrósan néztem mindannyiukra.
- Elég tisztán hallottatok mindent?
- Tisztábban ha akartuk volna, se hallottuk volna. – Urahara vigyorogva ült a földön. Sóhajtva fordultam a… bátyám felé. Hú, basszus, ehhez de nehéz lesz hozzászokni.



- És mit akarsz most kezdeni? Végülis, megtaláltál, nem?
- Ahogy látod, meg. Úgy döntöttem, hogy itt maradok egy ideig, a többit majd utána kitaláljuk. Te, figyi! Hallottam, mi történt Woodékkal. Őszinte részvétem. – Bólintottam egyet köszönetképpen.
Kicsit furcsa belegondolni, hogy van egy bátyám. Furcsa, de egyáltalán nem rossz. Széles vigyorral nyújtotta felém a kezét. Furcsán szemlélve néztem a felém nyújtott jobbot. Ichigora pislantottam, aki aprót biccentett.
Visszanéztem Ryanre. Apró mosollyal markába csúsztattam a kezem. Megszorította, és megrázta.
- Legyünk jó testvérek!
Nevetve rányújtottam a nyelvem.
- Ez nem csak rajtam múlik!

XV. Fejezet: Kétségbeesés

XV. Fejezet

Ichigoooo! – A fiú meglepetten fonta karjait a nyakába pattanó lány derekára. A lány apró csókján azonnal megérezte az alkohol keserű, maró ízét.
- Nash, te ittál? – Költői kérdés volt, nagyon jól tudta, hogy a fekete a sárga földig itta magát.
- Csak egy icurka picurkát… - Az ajkait csücsörítve, az ujjaival próbálta mutatni, mennyi is azaz „icurka picurka”. Ichigo sóhajtva a karjai közé kapta a lányt. Amióta nem eszik rendesen, az amúgy is pehelykönnyű lány súlya meg se kottyant neki. Ahogy Nashua lába alól eltűnt a talaj, az arcát Ichigo nyakába fúrta. A fiú minden izma megfeszült, mikor megérezte a nyakán Nashua ajkait. Ő felejteni akart, és úgy döntött, hogy az iránta érzett vágy erre a legmegfelelőbb eszköz. De Ichigo nem volt hajlandó kihasználni a helyzetet. Sem akkor, mikor a lány depressziós, sem akkor, amikor részeg.
- Hagyd abba, Nash. – A hangja halk volt, de határozott. Ennek ellenére is nehezére esett ellenállni a lánynak. Aggódott érte. Nagyon aggódott.

Bevitte őt a szobába, lefektette az ágyra.
- Aludj egyet, nemsokára visszajövök. – Felállt, de egy apró kéz megállította. Visszafordította a tekintetét, és szembetalálta magát a világ leggyönyörűbb és legrémültebb szempárral.
- Te is itt hagysz? – A lány hangjából sütött a rémület, Ichigo szíve összeszorult. Soha nem fogja megbocsátani azt, amit Tory tett. Egyszerre tette tönkre a kedvesét, és a legjobb barátját.
- Én soha nem hagylak itt, Nash. Beszélek Uraharával, és mire felkelsz, itt leszek melletted. – Végigsimított a lány arcán, és egy csókot nyomott a homlokára. Az alkoholtól amúgy is ködös szemek lassan lecsukódtak, így a fiú lefejtette magáról Nashua kezeit.

Már két hete, hogy Tory és Liu leléceltek. Azalatt a két hét alatt egy éjszakát, ha otthon töltöttek. Kisétált a boltból, a fa árnyéka alatt álló Uraharához sétált.
- Mennyit itatott vele? – Szúrós tekintettel mérte végig a férfit, de az csak jót mosolygott.
- Annyit, amennyit nem szégyellt meginni. De sajnos csak a második pohárig jutott.
- Tudunk valami újat? – Urahara vonásai megkeményedtek. Tory árulása mindenkit fájdalmasan ért. Legjobban Nashua és Renji szenvedték meg. Mind kedvelték a szőkeséget. Mikor Urahara közölte vele, hogy Tory az oka Nash betegségének, Ichigo kétségbeesetten próbált találni valami ellenérvet. Nem akarta, hogy a lányt, akit szeret, szenvedni lássa.
..
- Semmit. Legutóbb három napja érzékeltük Liu erejét, azóta Abarai hadnagy űzi őket. – Ichigo gondterhelten felsóhajtott.
- Jó lenne, ha legközelebb távol tartaná Nasht a piájától.
- Amilyen beteg lesz holnap, magától is megtartja a távolságot. – Ebben Ichigo is látott némi rációt.

Nashua az utóbbi két hétben kétségbeejtően viselkedett. Enni maximum annyit evett, amennyit Ichigo belésulykolt. Egyetlen könnycseppet sem ejtett Tory miatt. Aludni sem alszik egy szemhunyásnyit sem. Az ágyat másra szeretné használni…
És Ichigo egyre nehezebben mondott nemet. Kevesebb, mint négy hónap volt még hátra abból a fél évből, amit együtt tölthettek. Bár Tory valószínűleg nem megy vissza…


A nap lassan lebukott a horizonton, hogy átadja helyét az éjszaka urának, a holdnak.
Ichigo ekkor döntött úgy, hogy ideje visszatérnie a szobába. Felkelt a földről, éppen akkor, amikor Rukia ért oda hozzá.
- Nashua felkelt, és téged akar. Teljesen kétségbe van esve. – Ichigo látta barátja szemében az aggodalmat.
- Felkeltettétek, vagy magától kelt?
- Mikor én bementem, már fenn volt.
Ichigo besietett a lányhoz. Nashua az ágy végében ült, szorosan ölelve a térdét. Felkapta a fejét, ahogy meghallotta a lépteket.
Ichigo látta a megkönnyebbülést a tekintetében. Mosolyogva leült az ágyra, mire Nash azonnal az ölébe mászott, és ott gömbölyödött össze.
- Mintha ígértél volna valamit, nem? – a lány hangja enyhén szemrehányó volt. A fiú végigsimított a lány fekete hajzuhatagán.
- Amennyit ittál, nem gondoltam, hogy emlékezni fogsz.
- Ne is említsd, szétszakad a búrám…
- Nash…
- Hm? – Még közelebb húzódott Ichigóhoz. Olyan volt, mintha össze akart volna olvadni vele.
- Be kell ezt fejezned. – Nashua megrökönyödve pattant ki az öléből.
- Ne kezd már megint!
- Abba se hagytam. A francba már, tisztában vagyok azzal, hogy fáj, de nem érted meg, hogy pontosan ez a céljuk?! Tönkre akarnak tenni téged, te meg még segítesz is nekik!!
- Semmi olyat nem csinálok, amivel árthatnék magamnak! Leszállhatnál már a témáról.
- Kinek játszod az erős kislányt,mi? Gyenge vagy, Nash. Ehhez túl gyenge. – A lány elkerekedő szeme és remegő szája láttán elszorult Ichigo szíve. Tudta, hogy fájni fognak neki a szavai, de egyedül így tudta kirángatni Őt ebből a semmilyen állapotból.
- Azt hittem, bízol bennem…
- Az egyetlen, akiből hiányzik a bizalom, az te vagy. – Nashua könnyei patakokban kezdett folyni. A lány először megpróbálta letörölni őket. Ichigo felállt, megragadta a kezét.
- Nem szégyen az, ha sírsz… Ki kell adnod magadból, különben beleőrülsz. – Szavai gyengédségétől a lányból kirobbant a zokogás. Szorosan bújt kedvese ölelésébe, úgy kapaszkodott a karjaiba, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Két hét fájdalmát adta ki magából.


Ichigo az ölébe kapta őt, és visszaült az ágyra. Hátát a falnak vetette, Nasht védelmező ölelésébe húzta. Mintha valamit kitéptek volna belőle, úgy hatott rá Nashua zokogása, mely lassan, percről percre pityergéssé vált.
Nem suttogott megnyugtató szavakat, egyszerűen csak tartotta őt…

Nashua letörölte könnyei maradékát, és Ichigo szemébe nézett. Azok a gyönyörű kék szemek hálásan pillantottak rá. Ichigo megérintette a lány tarkóját, és magához húzta. Csókja gyöngéd volt, mintha egy aprócska porcelánbabát tartott volna a kezei közt.

A lány viszont nem volt ilyen törékeny. Szorosan hozzásimult Ichigóhoz, a csókot elmélyítve. Kezeit a mellkasán támasztotta, szorosan a fiúnak préselődött.
- Nash. – Ichigo figyelmeztetően morrant egyet, de semmi mást nem tett. Karjait a lány csípőjére fonta, így dőltek el az ágyon. Nashua került alulra, míg Ichigo fölötte támaszkodott. Egyik kezével besiklott a lány pólója alá, simogatva annak oldalát.

Jóleső borzongás szaladt végig mindkettőjükön. Nash bizonytalanul leutánozta párja mozdulatát, kezét a fiú izmos felsőtestére tapasztotta, másik kezével a narancssárga tincsek közé túrt. Mindkettejüket magával ragadta a vágy, hogy végre összetartozzanak nem csak lelkileg. Testileg is.




Bocsánat a késésért!! Tudom, hogy ez egy nagyon rövidke fejezet lesz, de eskü, hogy a kövi már hosszabb lesz!! :)

XIV. Fejezet: Egy áruló

XIV. Fejezet

- Na jó, ez azért már túlzás! – Lesepertem magamról Tory kezeit és kezembe vettem a kanalat. Durcásan meredtem az asztaltársaságra. Úgy kezelnek, mint valami rokkant kölyköt. Renji az ölében cipelt le az emeletről!
- Fektessük le a szabályokat. Nem vagyok már pisis. Ki tudok menni a mosdóba egyedül is, megebédelek önerőből, és még a szobámból is ki tudok jönni segítség nélkül. Szóval nincs szükségem dajkákra, Oké?! – Ingerülten néztem Toryra és Renjire.  Ichigo sózta őket a nyakamba. Azt mondta, neki el kell intéznie egykét dolgot. Mondjuk gondoltam, hogy nem fogja hagyni, hogy egyedül maradjak itthon.

- Szarok a feltételeidre Nash! Nekem Ichigo azt mondta, ne hagyjam, hogy akármit egyedül csinálj. Nem akarom, hogy pont az urad kasztráljon! – Renji morcosan ült mellettem, Tory a másik oldalamon kavargatta a levesét.

Két napja már, hogy rosszul lettem, és még mindig tart. Szerencsére nem mindig, csak alkalmanként. De olyankor rosszabb, mintha kínoznának…
- Hülye vagy te, csak nem forogsz. – Mérgesen megettem az elém rakott levest, majd feltrappoltam az emeletre és bevágtam magam mögött az ajtót. Természetesen Tory még azelőtt beslisszolt, hogy az orrára csaphattam volna.

- Nash, legalább engedd, hogy segítsünk egy kicsit!
- De nincs szükségem rá, oké? Szedem a gyógyszereket, és minden rendben van velem. Néha szédelgek, de az meg természetes! – Úgy tűnt, Tory is kezd kijönni a sodrából.
- Természetes a francokat! Most pedig vetkőzz és húzzál aludni!
- Nem vagy az anyám!
- Ne baszakodj velem! – Lihegve álltunk egymással szembe. Sértődötten kikaptam Tory kezéből a pizsamámat, és átvedlettem. A melegítőmet célzatosan szőke barátosném arcába hajítottam. Levágtam magam Ichigo ágyára, és nyakig betakaróztam. Tory még motyogott valamit az orra alatt, majd kivonult (trappolt) a szobából.

Oké, tudom, hogy túlreagáltam a dolgot. A hátamra fordultam és a plafont bámulva gondolkoztam.

Tulajdonképpen olyan, mintha terhes lennék. Ami persze lehetetlen, hisz Ichigoval még nem… Khm.
Még meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, a képzeletem azonnal reagált. Lelki szemeim előtt egy aprócska kékszemű, narancshajú kisfiú jelent meg. Úristen!
Pördültem egyet, és vörösödő fejem a párnába fúrtam. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy átjárjon az álom.

Kinyitottam a szemem, de a szobában vaksötét volt. Megpróbáltam az oldalamra fordulni. Valami megakadályozott. Vagyis inkább valaki. Ichigo mélyen aludt, szinte gyermekien szuszogott mellettem. Egy keze a feje alatt, míg a másikkal a derekamat ölelte körbe. Ránéztem az íróasztalon heverő vekkerre. Az óra fél kettőt mutatott.

Hajnali fél kettőt.

Átaludtam az egész napot. Meg akartam nézni, hogy Toryék a házban vannak-e még. Bocsánatot akartam kérni. Kicsusszantam Ichigo karja alól. Lemásztam az ágyról és kimentem. Vagyis csak akartam.
- Hova szöksz? – Visszanéztem és belebámultam az álmos barna szempárba. Úgy döntöttem, Toryék ráérnek. Hisz egész nap nem találkoztam Ichigoval!
Visszamásztam mellé. Ő a hátára feküdt, így a mellkasára hajthattam a fejem.
- Most már sehova. Toryék még itt vannak?
- Most komoly őket akartad megkeresni hajnalok hajnalán? De egyébként itt vannak a szomszéd szobában. – Ásított egyet, és elkezdte tekergetni az egyik felálló hajtincsemet. Mostanában ez nagy szokásává vált.
- Értem. Mi mindent sikerült elintézned?
- Áh, csak egy pár apróságot. – Zavart, hogy ennyire titkolózik előttem, de úgy gondoltam, biztos jó oka van rá.
- Értem… Ichigo?
- Hm?
- Én… elfelejtettem… - kuncogva közelebb húzódtam. Ő fáradtan sóhajtott, majd elfészkelte magát a takaró mélyén.
- Alszol?
- Igen…
- Nem vagyok álmos… - Újabb fáradt sóhajt kaptam válaszul.
- Próbálj meg elaludni, jó? Holnap lesz egy kis dolgunk, és azt szeretném, hogy éber legyél. – Meglepetten bólintottam. A hangjából áradó aggodalom és kétségbeesés megriasztott. Mi lehetett az, ami Ichigot így megrémisztette?
Lehunytam a szemem és megpróbáltam aludni egy keveset. Nem sikerült…

- Ébresztő Ichigo! – Leraktam a tálcát az íróasztalra, és megráztam Ichigo vállát. Résnyire kinyitotta a szemét.
- Macska létedre elég korán fenn vagy. – Ásított egyet, majd a karjaira támaszkodva ülésbe tornázta magát.
- Sokat aludtam tegnap. – Mosolyogva a kezébe adtam a kávét, amit felhoztam. Elvettem a tálcáról az enyémet is, és leültem mellé az ágy szélére. Nem volt rajtam más, csak egy fehér atléta és egy fekete térdnadrág. Tüzetesebben végigmért.
- Reggeliztél már?
- Ahha. Tory készített nekem rántottát. Ma a kávét is Ő főzte! – Ichigo prüszkölve kiköpte a bögre tartalmát. Értetlenkedve néztem rá, majd gyanúsan az én kávémra néztem.

- Okééé… Tudtam, hogy Tory életében először főz kávét, de… Tényleg ennyire szar? – Inkább félre raktam a bögrémet és megveregettem a köhögő párom hátát.
- És… megetted a rántottát? – Bólintottam. Ichigo sóhajtott egy nagyot. Kezemet a vállára tettem. Valószínűleg a következő kávét inkább én főzőm…
Az ajtón Tory lépett be, Renji közvetlen mögötte. Még mindig nem jöttek össze, pedig ugyan abba a szobában töltötték az egész éjszakát! Tudom, hogy az enyém ilyen Rapid tempó volt, de meddig akarnak még kínlódni?
- Mi a szitu? – Célzatosan járattam a szemem kettejük között. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták.
- Semmi érdekes. Mi a program mára? – Tory kérdésére Ichigo felegyenesedett és kitessékelte őket a szobából, a következő szavakat intézve hozzájuk és hozzám:

- Készülődjetek, megígértem Uraharának, hogy ma beugrunk hozzá. – Vállat vonva elővettem szürke garbómat és lila nadrágomat. Gyorsan átöltöztem és megfordultam. Ichigo engem nézett. Olyan… más volt. Nem az a szeretetteljes nézés, hanem valami más…
Aggódva sétáltam közelebb.
- Valami baj van, Ichigo? – Elkínzott arccal nézett le rám. Végigsimított az arcomon és egy apró csókot nyomott az arcomra.
- Menjünk. – A kérdésemet semmibe véve terelt ki az ajtón, ahol Tory és Renji szintén furcsállva Ichigo viselkedését, már vártak minket.

Egész úton nem szóltunk egy szót sem. Idegesen fontam össze Ichigoval az ujjainkat. Megijedtem attól, hogy ennyire más, mint szokott lenni. Tanácstalanul hátrafordultam Toryékhoz, de Ők sem tűntek okosabbnak.
Beléptünk az üzletbe, és ahogy megláttam a hullakomoly bandát, kifakadtam.
- Oké, lennétek szívesek beavatni engem is?! Mert már kurvára elegem van abból, hogy soha a büdös életbe nem mondotok el semmit! – Ahogy rárivalltam a többiekre, újfent rám jött a rosszullét. Ichigo azonnal odaugrott hozzám, és a karjaiban tartott addig, amíg el nem múlt az émelygésem. Felnéztem a barna szemekbe, de kerülte a pillantásom. Úgy döntöttem többre megyek, ha olyannál próbálkozom, aki hajlandó válaszolni. Uraharára bámultam, aki a legyezője mögé rejtette arcát. Végül Yoruichi szólalt meg. Most nem nevetett a szeme.
- Van egy jó hírünk meg egy rossz. Melyikkel kezdjem?
- A rosszal.
- A jó hír az, hogy… - Kedves édesanyád? - … megtaláltuk a betegséged okát.

Rájuk meredtem. Most komoly ettől paráztak?

- És?
- Mérgezés. – Megállt bennem az ütő. Olyan… nevetségesnek tűnt az egész. Levegő után kapkodva hápogtam. De hát mégis ki?
- Isshin olyan anyagokat talált a szervezetedben, amelyek egyértelműen egy újfajta méreg által kerültek oda.
- De Liu nem férhetett hozzám, másnak meg nem érdeke kicsinálni engem! – Kétségbeesetten kapaszkodtam Ichigo karjaiba, aki erősen tartott és suttogó szavakkal csitított.
- Nem tudjuk, hogy érdeke-e vagy sem, de már hosszú ideje műveli ezt. – Ichigo odahúzott Uraharához, és leültetett mellé.
- Hogy érti ezt?
- Akárhányszor lehetősége volt rá, a szervezetedbe juttatta a mérget. Akár az ételen keresztül is. –

Elmerengve néztem magam elé. Ki az, aki hozzáférhetett az ennivalóhoz?

- És ha jól sejtem, mindenki tudja ki az, rajtam kívül. Ugye? – Nem az válaszolt, akitől vártam…
- Úgy van, Nashy. – Ichigo azonnal reagált. A karjaiba kapott, és odébb ugrott, még a robbanás előtt. Szegény Urahara. Mindig felrobbantják a boltját…

A szemeimet Liura függesztettem. Nővérem gúnyosan mosolygott rám, körülötte állt a szokásos Brancsa.
- Gondold csak végig, Hugi. Ki az, akire nem gyanakodnál soha? Aki akármikor hozzád férhetett anélkül, hogy akármelyik barátocskád furcsállta volna? Na? – Elgondolkodtam a kérdésén. Az elmúlt pár napban rendesen ki voltam szolgáltatva, az biztos. De ki az, aki előtte is hozzám férhetett? Egyedül Ichigo az, aki folyamatosan mellettem volt, de pont ezért nem volt lehetősége semmire sem. És Ichigo amúgy sem lenne képes bántani engem…
Az egyedüli, aki maradt, az…

- Úgy van. Látom, rájöttél. – Elborzadva tettem a szám elé a kezem. Az nem lehet… Ő nem árulna el engem. Éreztem Ichigo karjait a derekamon.
A hányinger mardosta a gyomromat, és erősen kapaszkodtam a fiú karjaiba. Segélykérően néztem fel rá.
- Mond, hogy nem igaz… Kérlek! Mond, hogy Ő nem… - Fájdalmas pillantása minden reményemet összetörte.
- Tory… Te… - A hangom elcsuklott. Egyszerűen elhagyott minden erő. Szemeimet ráemeltem, de nem tudtam a szemébe nézni. Szemem sarkából láttam, Renjit is ugyanúgy érintette, mint engem.

Tory lehajtott fejjel állt Liu mellett. Nem nézett se rám, se Renjire, se senkire. Szólásra nyitottam a szám.

- Mi a baj, Hugica? Elvitte a cica a nyelved? Nem gondoltad volna, mi? – gúnyos nevetése visszhangzott a fülemben, de én egyre csak Toryt bámultam.

- Miért? – Ennyire futotta tőlem. A nagy és bátor Nash, aki nem lepődik meg semmin, összeomlott…
- Azért, mert gyűlöllek. – Szavai apró darabokra törték azt az aprócska részemet, ami még maradt. Nem kérdeztem, hogy miért. Nem kérdeztem, hogy mióta. Tudomásul vettem.
- Gyerünk Tory, ideje indulnunk. – Liu nemtörődöm módon hátat fordított, de még visszaszólt a válla felett.
- Megmondtam, Hugi. Tönkre foglak tenni. – Eltűnt, és magával vitt egy darabot belőlem.

Tory volt az én testvérem. Aki mindig ott volt nekem, mikor támaszra volt szükségem. Kihasználtam volna? Nem emlékszem…
Éreztem azt az ürességet, amit az elvesztése okozott.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt már el azóta, hogy elmentek. Azóta Urahara üzletében vagyunk, s míg a többiek tanácskoznak, én Ichigo ölőbe kucorodva meredek magam elé. A szemeim már kiszáradtak, hisz pislogni se nagyon pislogtam.

Ichigo mélyet sóhajtott. Ahogy mellkasa megemelkedett, emelkedtem vele én is.

- Nash… Tudom, hogy fáj, Kicsim… De össze kell szedned magad. – suttogta a fülembe. Az arcát a hajamra fektette.
Ichigo karjai közül kilesve, megkerestem Renjit. A teraszon ült, de nem láttam az arcát. Fogalmam sem volt arról, hogy mit érezhetett.
- Ichigo… Mióta tudtátok?
- Aznap tudtam meg, mikor tegnap hazamentem. Ha hamarabb tudtam volna… - Szájára simítom az enyémet. Nem akarom hallani, hogy magát hibáztatja. Fejemet újra a pólójába temetem.
- Szeretlek. – Meglepetten néz le rám. Aztán nagyon halványan elmosolyodik
- Én is szeretlek. Bárcsak tudnék segíteni rajtad.
- Tudsz. Csak maradj mellettem…                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

XIII. Fejezet: Új vendég

 - Óvatosabban! – Húztam a fáslin még egyet és rögzítettem Ichigo hátán. Mert a sebe az természetesen felszakadt…
- Te ragaszkodtál ahhoz, hogy én lássalak el. Vess magadra. – Sértődötten felálltam és átsétáltam a szoba másik végébe. Csupán hat nem fogadott hívás várt a telefonomon. Kettő az otthoni Diritől, három egy osztálytársamtól és egy Lilytől, Tory anyjától. Nem volt kedvem telefonálgatni, szóval nem hívtam vissza őket.
Ichigo átkarolta a derekamat, állát a vállamra támasztotta. Érdeklődve szemlélte a telefonomat, tehát ez egy jó lehetőség volt arra, hogy a szemeit csodálhassam. Imádom azokat a csokibarna íriszeit…

- Mi az?
- Hm?
- Miért bámulsz? – A kérdésen kuncogva végigsimítottam a karján és kibontakoztam az öleléséből.
- Miért, nem szabad?
- Ha te ebben leled örömödet… - Visszadőlt az ágyára. A sebe szépen gyógyult, ahhoz képest, hogy elvileg ez sok-sok időbe tellett volna. Letelepedtem mellé, és merengve néztem ki az ablakon. A nővéremen gondolkodtam, és azon, miért olyan furcsa. Mármint nem arra értem, hogy miért akarja tönkretenni amúgy is pocsék életemet, hanem a kisugárzására. Mikor én megjelenek valahol, azonnal egy macskával azonosítanak. Ez is egy következménye a szernek, amit beadtak.

De amikor két hónapja megláttam Liut… Hülyén hangzik, de teljesen olyan volt, mint egy hal… De tényleg, mintha a víz létszükséges lenne számára.
- Szeretem nézni, ahogy töröd a fejed valamin. Ki vele! – Ichigo a könyökén támaszkodva nézett rám.
- Csak Liun gondolkodtam. Ugye, hogy nem túl szórakoztató? – Nevetnem kellett, ahogy felmordult nővérem említésére.

- Inkább nem akarom hallani…

- NASH!! – Tory üvöltésére ijedten fordultam le az ágyról. Kinyújtottam a nyelvem a röhögő Ichigora, majd visszakiáltottam.
- Mi a halál van?!
- Nem halál, vendég! – Kíváncsian felkeltem, és kisétáltam az udvarra. Ichigo közvetlen mögöttem jött.

Kikukkantottam az ajtón, és az állam a fölről kellett fölkaparni.
- Ó, nahát Nashy! – Istenem, csak ŐT ne! Magamra varázsoltam egy kényszeredett mosolyt.
- Szia Stella. – Az üzletből Urahara csoszogott ki. Ahogy meglátta új vendégét, szélesen elmosolyodott.
- Nahát, Isten Hozta! – Toryval szinte egyszerre mormogtuk magunk elé.
- Mentő vigye… - Ichigo prüszkölve felnevetett. Stella azonnal felé kapta a fejét. Megértettem nyálcsorgatása okát, mert azért Ichigo amúgy is Isteni látvány, póló nélkül meg pláne…
De nem is Én lettem volna, ha nem szólok közbe.

- Kiesel a szemeden… - Morcosan közelebb húzódtam Ichigohoz. Ismertem már Stella „vadászösztönét”.

Egyébként, azt hiszem, elfelejtettem elmagyarázni ki ez a ri… lány. A neve Stella Morrison, Liu után a második ősellenségem. Szintúgy Toryé. Egy osztályba járunk, és fő életcéljának tekinti önbecsülésem porig tiprását.Ő az Amerikai Barbie, szőke hajával, kék szemével és műmellével. Egy valami tuti. Életében több fa**t fogott mint kilincset.
De hogy a rákba került ide?? Tory bűbájos mosollyal fordult felém
- Manapság minden szemetet erre fúj a szél, nem? – A szemem forgatva bólintottam. Még fel sem ocsúdtam első döbbenetemből, Stella már előttünk állt. Kacéran kezet nyújtott Ichigonak. Úgy, de Úgy kikaparnám a szemét!

- Stella Morrison vagyok, nagyon örülök! – Ichigo bizonytalanul rázott kezet a szöszivel.

- Kurosaki Ichigo.
- Mondd csak, Ichigo! Nem igazán ismerem ki magam ebben a városban. Nem lennél az idegenvezetőm? –

Tory felröhögött. Én meg vörösödve mordultam rá.
- Bocs, de programja van! – Beálltam Stella elé. Kicsit alacsonyabb voltam, mint Ő, de nem érdekelt.
- Ó valóban? Nem tudja elhalasztani? – A pilláit Ichigo felé rebegtette. Ó, hogy kopaszodna meg! Mielőtt rávághattam volna, hogy nem, nem tudja elhalasztani, Ichigo átkarolta a derekamat és megelőzött.
- Bocsi, de nem. Dolgunk van, ugye Nash? – Meglepve bólintottam. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodtam, mi dolgunk van. Rámeredtem Stellára, majd betereltem Ichigot az üzletbe. Vigyorogva követtem.

Befordulva a szobához, Ichigo megállt és felém fordult.

Értetlenkedve néztem fel rá, de nem volt időm kérdésekre. Ichigo vigyorogva magához rántott és száját az enyémre tapasztotta. Nyelve szenvedélyesen hívta táncra a nyelvemet. A csókja fergeteges és mohó volt. A hátam a falnak koppant, de semmit nem fogtam fel a külvilágból. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el miután szétváltak az ajkaink. Ichigo egy apró csókot nyomott a nyakamra, amitől teljesen kirázott a hideg. Levegő után kapkodva hajtottam a fejem Ichigo mellkasára.

- Hű… - Reszketeg hangom nevetésre kényszeríttette Ichigot. Fintorogva néztem oldalra, és éppen elkaptam Stella mérges tekintetét.

- Szóval ez volt a nagy ötlet… - Pirongva néztem fel Ichigo barna szemeibe. Nevetve emelt a magasba. Ijedtemben még a lábaimat is dereka köré fontam.

- Most mond azt, hogy nem élvezted! – Vigyorogva megpusziltam az orra hegyét.
- Mondanám, de nem akarom, hogy megsértődj!
- Képes volnál hazudni nekem?
- Úúúú, egokirály!

- Nem akarok megzavarni semmit, de lehet ezt nem a folyosón kéne… - Tory vigyorogva a falnak támaszkodott, amíg én vörösödve lemásztam Ichigoról. Ő a fejét vakargatva egy lépést hátrált.
- Féltékeny vagy? – Tory kiöltötte rám a nyelvét. Bementünk Ichigo szobájába, hogy összepakoljunk, Úgy terveztük, hogy hazamegyünk. Urahara is megengedte, igaz, Ichigo nem engedélyt kért, csak simán kijelentette.
- Egyébként Urahara és Tessai igencsak érdeklődnek Stella felöl. – Tory nem zavartatta magát, jött utánunk. Érdeklődve néztem rá.
- Urahar és kicsoda?
- Istenem, Nash… És még én vagyok a szőke.
- Ki az??
- Tudod, Don Bajusz!
- Jah! És mit akarnak tudni?
- Inkább az érdekelte őket, mennyire megbízható, meg hogy milyen jóban vagyunk vele. – Közelebb sétáltam Toryhoz.
- És mit mondtál nekik?
- Azt, hogyha Stella felgyulladna, és nálam lenne egy pohár víz, meginnám. – Nevetve pacsiztam össze Toryval. Ichigo vigyorogva hozzám vágta a pizsimet.
- Ahelyett, hogy a szádat jártatod, segíts inkább pakolni, asszony! – Hápogva vettem a levegőt. Mg hogy asszony!
Morcosan kimentem a szobából, hogy én is elpakoljam a cuccomat. Természetesen kibe botlottam? Úgy van.
- Nashy, te melyik hotelban laksz? – rám sem nézve pötyögött valamit a telefonján. Mézesmázos mosollyal fordultam felé.
- Semelyikben Stella. Én Ichigonál lakom. – Összerezzenve nézett fel rám. Nem tetszett az a mosoly, amit rám villantott.
- Mit gondolsz, van még egy üres szobájuk?
- Nincs! – Még fel sem fogtam a kérdését, már köptem a választ. Mit képzel magáról ez a szuka?!
- Kár, pedig az Igazgató úr azt mondta, hogy Te és a vendéglátód biztos befogadtok. – Mosolyától a hideg szaladgált a hátamon. Én nem akarok ezzel a… vele egy levegőt szívni!
- Nos, biztosan tévedett. – Még ki sem mondtam, Ichigo jelent meg, szintén elég gyászos képpel.

- A fater hívott. A suli igazgatója felhívta, hogy plusz egy diákot kéne vendégelni. – Ránézett a mellettem álló Stellára. Nem… Mit követtem el?!?!
- Ez azt jelenti, hogy ma veletek megyek haza? – A haza szónál legszívesebben megütöttem volna. Morogva vágtam földhöz a cókmókomat.
- Ezek szerint… - Stella vihorászva ment el a pink bőröndjéért, épphogy nem felborítva Renjit.
- Hallottam, mi a helyzet. Szegény ti… - Vigyorgó fejével nem volt túl meggyőző. Azt hittem sírva fakadok. Miért büntet engem az élet?
- Ugyan már Nash… Csak nem lehet olyan szörnyű. – Ichigo nyugtató szándékkal húzott magához, hogy megcsókoljon. Nem volt olyan szenvedélyes és heves, mint az előbb, de mégis meggyengült tőle a térdem. Fejemet a mellkasára hajtottam. Talán mégsem lesz olyan szörnyű.
- Nashy, hozd a csomagjaimat! – A döbbent képem elé tartotta a táskáját. Nem lesz az szörnyű. Iszonyúan Pocsék lesz!
- Nem vagyok a komornád. Cipeld te! – Persze, Ichigo elvette tőle a málhát. Igazi úriember. Hazafelé menet kínos csöndben voltunk. Végül Stella elrakta a mobilját és felénk fordult.

- Miről beszélgessünk? – Közelebb araszolt Ichigohoz, aki ezért közelebb húzódott hozzám.
- Muszáj egyáltalán beszélgetni? – morcosan piszkálgattam Ichigo kezét.
- Igen. Beszéljün mondjuk a…. az utcalányokról! – Felcsillant szemmel nézett a mellettem sétáló fiúra. Azt hiszi egy amcsi téma itt is beválik. Majd meglátjuk… Mosolyogva fordultam felé.

- Oké, beszélgessünk róluk. Hogy vagy? – Ichigo prüszkölve felnevetett. Stella meglepetten rám nézett. Beszarás… Nem esett le neki!
- Jól. De még jobban lennék, ha… - Nem hallottam a mondat végét. A gyomrom kicsire zsugorodott, a fejem majd szétrobbant. Nem tudtam eldönteni, hogy én forgok a világgal vagy fordítva. Hallottam Ichigo hangját, de nem értettem mit mond. A világ lassan abbahagyta a forgást, a szemem pedig lassan lecsukódott.

Nem tudtam kinyitni a szemem. Mintha ólomsúlyok lettek volna ráaggatva. Érzékeltem a külvilágot és hogy marhára rám süt a nap. Megpróbáltam résnyire nyitni a szemem. Ahogy betájoltam magam, Ichigo szobájára ismertem. És hangokat hallottam odakintről. Ismerős hangokat.
- Szerinted mi a baj vele? – Ez egyértelműen Tory.
- Fogalmam sincs. Ichigo szerint mindenféle előjel nélkül összecsuklott. – Ez talán… Kurosaki Papa? Nem biztos.
- Engem nem érdekel, de legközelebb inkább Taxit hívok. Tudjátok ti, hogy milyen hideg a miniszoknya? Főleg tél elején! – Nem kell sokat tallgatni…
- Kit érdekel?! Fagyott volna szét a…
- Karin-chan! – hehehe. Ezaz Karin!

Hallottam az ajtónyitódást. Újra kinyitottam a szemem. Ichigo háttal állt és a szekrénynek támaszkodott. A tartása enyhén meggörnyedt.
- A francba… - Elkeseredett hangjától összeszorult a szívem. Megint problémát okoztam neki… Csak a baj van velem.
Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang rajta. Csak egy gyenge nyögés hagyta el a torkomat.

Ichigo felém kapta a fejét. Ahogy a tekintetünk találkozott, azonnal odajött és segített felülni. Nem kérdezett semmit, csak a kezembe nyomott egy pohár vizet. Hálás pillantást vetettem rá, és egy hajtásra kiürítettem a poharat. Egy percig csak néztünk egymásra, majd miután úgy éreztem, ez már kezd kellemetlen lenni, szólásra nyitottam a számat.
- Ichigo…
- Miért nem szoltál, hogy rosszul vagy? – Meglepetten néztem rá. Tényleg haragudott. Mérges volt rám. Bűnbánóan hajtottam le a fejem.
- Sajnálom. Én tényleg nem éreztem semmit. Csak egy egyszerű képszakadás. – Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Néztünk egymás szemébe, mintha bármit is kiolvashattunk volna onnan.
- Sajnálom, Ichigo. Mindig csak problémát okozok. Miattam sérültél meg, miattam keveredtél bele ebbe az egészbe… - Legszívesebben újra a hajam mögé rejtettem volna az arcom. Ichigo erősen tartott, így legördülő könnyeimet Ő is láthatta. Keze az államról az arcomra vándorolt. Ujjával letörölte a könnycseppeket és végigsimított az arcomon. Szemeiből eltűnt harag, színtiszta meleget árasztott.

- Olyan lökött vagy, Nash. Mégis mióta gondolkodsz ilyeneken? Hányszor kell elmondanom, hogy szeretlek ahhoz, hogy elhidd? – a hangja gyengéd volt, mégis megrovó. Tőlem csak egy hüppögésre futotta. Szánalmas vagy, Nash…
- Csak probléma vagyok…
- Nash, te nem a probléma vagy, hanem a problémáimra a megoldás. Mert hála neked már nem vagyok egyedül. – Mosolya annyira lágy volt. És én annyira szeretem… Már megint sírok. Ó, Gratulálok Nash! Gyerekesebb már nem is lehetnél.

Éreztem Ichigo leheletét az arcomon, ahogy lecsókolja könnyeimet. Karjaimat a nyaka köré fontam. Így maradtunk egy kicsit, míg Ichigo el nem húzódott.
- Szólok a többieknek, hogy felébredtél, jó?
- Felesleges, már tudjuk. – Renji az ajtóban állt, Tory mögüle kukucskált ki. Kurosaki Papa jött be és arrébb tessékelte a fiát.
- Hogy vagy, Nashu-chan?
- Hát… úgy őszintén megvallva furán. Olyan, mintha tengeribeteg lennék. – A férfi komolyan bólogatott, majd a kezembe nyomott egy tablettát és egy pohár vizet.
- Ezt vedd be. Ha holnapig nem leszel jobban, alaposabban is megvizsgállak, jó? – Lenyeltem a gyógyszert és bólintottam.

Nagyon ritkán vagyok beteg, de mióta itt vagyok, egyre többször vagyok rosszul.

Tory huppant le mellém. Ránézett a fiúkra.
- Oké srácok, most jön a hüvelygombás duma, úgyhogy kifelé! – Nekik se kellett több, kifordultak az ajtón, és már megint veszekedve levonultak a földszintre.

Tory komolyan rám nézett.
- Mi a baj, Nash?
- Bárcsak tudnám… - Szomorúan néztem a zöld szemekbe. Ő megszorította az ágyon pihenő kezemet.
- Tory, szerinted lehet köze Liuhoz? – Kétségbeesetten reméltem, hogy tőle választ kapok. De mintha tükörbe néztem volna, Tory arcán is ugyan az a tehetetlenség és tanácstalanság tükröződött.
- Nagyon remélem, hogy nem. Különben bajban leszünk.

XII. Fejezet: Meredek Szerelem

XII. Fejezet

Kialvatlanul, nyűgösen, ráadásul elgémberedett tagokkal ébredtem. Egész éjszaka nem mertem megmozdulni, nehogy Ichigo véletlen fölébredjen. Az említett még édesen aludt, annak ellenére, hogy az óra lassan a delet ütötte. A feje még mindig az ölemben pihent, míg egyik keze szinte birtoklóan simult a combomra. A másik keze a derekamat ölelte. El nem tudtam képzelni, hogy lehet neki kényelmes ez a testhelyzet.

Óvatosan végigsimítottam az arcán és egy puszit nyomtam rá. Szeme alig láthatóan megrebbent, de nem nyitotta ki.

- Ébresztő, hasadra süt a nap… - Suttogásomra sem reagált azonnal. Légzése kicsit felgyorsult, míg végül mégiscsak „felébredt”. Álmosan pislogott rám.
- Nash? – Hangja alig volt hangosabb egy apró sóhajnál. Zabálnivaló!

Végigsimítottam a haján, és egy apró csókot nyomtam a szájára. Persze, hogy nem úsztam meg… Egyik kezét a tarkómra szorította, így mélyítette el a csókunkat. Mivel sajnálatos módon valamikor levegővételre is kell időt szánni, zihálva néztünk egymás szemébe.

- Át kellene kötni a sebed. Behívom Inouét, jó? – Nem tudom, hogy a távozásom gondolatára, vagy a lány megjelenése miatt húzta el a száját. De ez nem is lényeges.

Szinte még ki sem mondtam a nevet, Orihime nyitott be a szobába. Zavartan járatta kettőnk között a tekintetét. Enyhe bűntudat kerített a hatalmába, hisz meg sem köszöntem neki azt, amit Ichigoért tett…
Rámosolyogtam a fiúra, majd feltápászkodtam és kimentem. A konyha felé vettem az irányt, hisz tegnap este óta nem ettem semmit. Ott aztán a kupaktanácsot tartó Urahara-Yoruichi párosba botlottam. Gondterhelt arcukról semmi jót nem olvastam ki. Fájdalmas képpel meredtem rájuk.

- Nem fog tetszeni, amit hallani fogok, igaz? – Aggódva letelepedtem melléjük, éhségemről azonnal megfeledkezve.
- Aggódunk Ichigo sebe miatt. Elég különös, hogy Inoue-san nem tudta begyógyítani, nem gondolod? – Yoruichi összevont szemöldöke nem volt túl biztató látvány. Hisz elég nagy baj, ha még Ő is tanácstalan…
- Mire gondoltok? Méregre? – Egy aprót bólintottak. Aggódva fordultam vissza Ichigo szobája felé. Urahara nyugtatóan megveregette az asztalon pihenő kezemet.
- Nem lesz semmi baj. Bármilyen ellenmérget ki tudok keverni. Már ha ilyesmiről van szó. – Hálásan mosolyogtam rá. Szükségem volt a nyugtató szavakra.

A beszélgetés után ettem egy pár falatot, majd kimentem sétálni.

Érdekes, hogy az emberek mennyire függenek a szeretteiktől. Ezt mindig is nyálasnak tartottam. Olyan dolgokra emlékeztettek, mint amik a filmekben vannak. Hisz a valóságban nem létezhet olyan dolog, hogy „őszinte szerelem”. Mert végül is, mit jelent a szerelem? Mi az egyáltalán? Akárkit megkérdezel, senki nem fog tudni válaszolni. Jönnek a szokásos dumák, hogy „Mikor meglátod, apróra zsugorodik a gyomrod, a szíved gyorsabban kezd verni” és stb.

De nem ugyan ezt érezzük akkor, amikor félünk? Mikor a jeges rémület átjárja minden porcikánkat?
Senki nem tud normális magyarázatot adni, hiába is várjuk.

De amikor meglátjuk Őt… Tényleg olyan érzés, mint amiket gyermekkorunkban anyukáink mesélték. A gyomrom úgy remeg, mintha pillangók laknák, a szívem hevesebben kezd dobogni. De a félelemmel ellentétben, ezek a dolgok jó érzéssel töltenek el. Főleg ha tudod, a másik ugyan így érez.
Irreális, hogy mennyire szükségünk van egy társra. Egy olyan társra, aki kiáll mellettünk és megvéd. 

Ijesztő az a szeretet, amit érzek…

Vonz magához, de mégis megrémít.

Kiskorom óta nem függtem ennyire senkitől. Még Torytól sem. Nem vártam segítséget, mert azt hittem elég nagylány vagyok ahhoz, hogy a saját életem éljem. De jobban belegondolva, mindig más segített. Hisz Torynál lakom, az Ő édesanyja tart el engem is. Most pedig Ichigo önmagát áldozta fel azért, hogy én élhessek. Két hónap telt el, két hónapja annak, hogy Ichigo és Én szeretjük egymást. Két hónap együttlét után képes lett volna feláldozni önmagát, értem.

Miért?

Miért tesz boldoggá az, hogy valaki ennyire szeret? Miért örülök annak, hogy valaki meg akart halni értem? Miért szeret ennyire Ichigo?

Itt van ez a sok miért... És egyikre sem tudom a választ. Pedig ki tudhatná, ha nem Én?

Mélyet sóhajtottam, majd a lemenő nap felé fordítottam a fejem. Olyan sok a kérdés, de senki nem tudja a választ. Elcsépelt sztori, nem?

- Nash! – A hang irányába kaptam a fejem. Tory szőke haja szinte lebegett utána, ahogy felém futott. Zöld szemeiben aggódás és megkönnyebbülés csillogott egyszerre. Egészen felé fordultam és megvártam, hogy kifújja magát.
- Na végre megtaláltalak. Reggel óta nem láttalak, Ichigo meg már az ajtót kaparja idegességében. Normális vagy, te liba?! Egy nappal ezelőtt még ki akartak nyírni, te meg egyedül futkározol naphosszat?! – Meglepett a hirtelen hangulatváltozása. Észre sem vettem, hogy ennyire elment az idő. Ichigo biztos nagyon mérges lesz rám…

- Ne haragudj… Nem figyeltem merre megyek, csak úgy elindultam. – Tory mérgesen rám bámult, majd elindult visszafelé.
- Kezdjük ott, hogy el sem kellett volna indulnod, de mindegy. Menjünk, mielőtt Ichigo ledönti a házat. – Mosolyogva követtem és belékaroltam.
- Na mesélj valamit ToTo! – Értetlenkedve meredt rám.
- Miről meséljek?
- Ugyan kérlek, az egész éjszakát Renji szobájába töltötted. Mi történt?
- Nem az, amire Te gondolsz! Perverz!
- Nem gondoltam én semmi rosszra. De mond már el! – Vörösödve elfordította az arcát. Aha, itt már lesz valami!

- Nem történt semmi. Bementem, elbőgtem magam, majd ott aludtam. Ennyi… - Döbbenten meredtem rá. Torynak nem szokása, hogy elsírja magát.
- Komolyan bőgtél? Te?!
- Jól van már, nem kell nagydobra verni! Egyszerűen megkönnyebbültem, hogy jól van! De el ne mond senkinek! Amúgy meg te is sírtál, nem?! – Vigyorogva megráztam a fejem. Itt most nem Én voltam a lényeg. Mosolyom egy cseppet sem halványult, mikor visszaértünk Urahara boltjához. Beléptem, mire minden tekintet rám szegeződött. Rangiku pattant fel a helyéről.

- Na végre, már azt hittük, a szobába kell láncolnunk azt az Idiótát! Menj be hozzá! Most! – Haptákba vágtam magam, majd egy tisztelgés után elvonultam. Ichigo szobájánál megtorpantam. Csak remélni mertem, hogy semmit nem vág hozzám. A szobáját nem hagyhatta el, a sebe miatt. Amúgy biztos, hogy utánam jött volna. De így… Kezdett bűntudatom lenni. Óvatosan beléptem és Ichigot kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam. Az ablak alatt ült, térdeit felhózva. Kezeit összekulcsolta, arra támasztotta a fejét. Megmertem volna esküdni, hogy remegett a keze…

Beléptem, mire felkapta a fejét. Szinte hallottam, ahogy hatalmas kő esett le a szívéről. Óvatosan elmosolyodtam és becsuktam magam után az ajtót. Megálltam és félredöntött fejjel meredtem a fiúra.
- Nem lenne szabad felkelned.
- Neked sem lett volna szabad elmenned. – Nem volt szemrehányás a hangjába, csak enyhe megrovás és aggodalom. Kitárta felém a karjait, mire Én gondolkodás nélkül hozzábújtam. Csókot nyomott a hajamra és ráfektette arcát.
- Egyszer már megkértelek, hogy ne hozd rám a frászt. Ennyit ér neked az, amit megígértél? – Bűnbánóan néztem fel barna szemeibe.
- Ne haragudj… De nagylány vagyok már. Tudok magamra vigyázni. – Óvatos puszit nyomtam az arcára, majd segítettem visszafeküdnie az ágyba.
- Nem akarsz ma velem aludni? – Meglepetten pislogtam Ichigora. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul. Tudom, hogy előző éjszaka is vele aludtam, de az nem volt előre eltervezve.

- Ha nem zavarok… - Zavartan rápislogtam, mire apró félmosoly jelent meg szája szegletében.
- Ha zavarnál, nem kérnélek. – Mosolyogva megpusziltam, majd kivonultam a szobából. Felkerestem Rangikut, aki éppen a konyhában lebzselt.
- Rangiku, haza tudnál kísérni? Szükségem lenne néhány dologra.
- Ne aggódj, minden cuccodat ide hoztuk. – Mosolyogva mutatott a konyha sarkába, ahol valóban az utazóm hevert, minden cuccommal együtt. Még az egyenruhám is bele volt gyűrve. Kikaptam egy fehérneműt és Ichigo egyik pólóját, amit pizsamaként használtam. Azért érdekelt volna, honnan tudták, hogy ez a pizsamám…

Elvonultam fürdeni és megmostam a hajamat is. Mikor beléptem Ichigo szobájába, azonnal a karjaiba vetettem magam. Szorosan hozzábújtam, Ő pedig a derekam köré fonta a karjait.
- Utálom ezt a semmit tevést… - Meg tudtam Őt érteni. Hosszú napokra ágyhoz láncolni… Elég rossz érzés. Én is jártam így egy párszor…

- Elhiszem, de bírd ki a kedvemért… - Felmosolyogtam rá, aztán a mellkasára hajtottam a fejem. Az ablakból már látni lehetett a csillagokat. Lehunytam a szemem és azonnal átjárt az álmosság. Még éreztem, ahogy Ichigo végig simított a hasamon.
- Ichigo?
- Hm?
- Szeretlek. – Csókot nyomott a hajamra és közelebb fészkelődött.
- Én is szeretlek. – Mosolyogva lehunytam a szemem és hagytam, hogy átjárjon az álom.

Hatalmas csattanás, egetrengető sikoly és társai ébresztettek. Ijedten felpattantam és az első, ami feltűnt, hogy Ichigo nincs mellettem. Kirontottam a szobából, elindultam a konyha irányába. Beestem az ajtón, egyenesen Orihime mellei közé.
- Jól vagy, Nashu-chan?
- Ja. Mi van itt?! Hol van Ichigo?! - Inoue aggódva fordult a másik irányba. Követtem a tekintetét. Hát mit ne mondjak, nem tetszett a látvány…

Az ablakból látni lehetett a hatalmas füstöt és rombolást. Az udvaron több kráter tátongott. Az egyik ilyenben fedeztem fel Ichigot és Liut. Az ereimben is megfagyott a vér nővérem láttán. Nem tehetek róla, kiskorom óta félek tőle. De az aggodalom most nagyobb volt. Ichigonak ágyban lenne a helye, nem csatatéren!

Ki akartam szaladni az udvarra, de Rangiku elém állt. Hiába könyörögtem, nem engedett ki.
- Sajnálom, Nash. Nem engedhetlek ki oda. Túl veszélyes. – Nem volt nehéz levenni a célzást.

Engem kerestek.

Odakint zajlottak az események. Visszafordultam az ablakhoz, hogy halljam, amit beszélnek.
- Fogalmad sincs, hogy az a törpe milyen kis álszent tud lenni, Ichigo! – Elakadt a lélegzetem. Számíthattam volna rá, hogy hamarosan lépni fog. Ugyan az a mondat játszódott le a fejemben, újra meg újra.

„Tudod, hogy kivel fogom kezdeni?”

A szívem hevesen dobogott és reméltem, hogy Ichigo nem hiszi egy szavát sem.
- Hidd el, Ichigo. Régebb óta ismerem, mint te. Egy önző kis hólyag, semmi más. Mit gondolsz, miért utál engem? Mert fáj az igazság. Jobban járnál, ha inkább messzire elkerülnéd… - Tett egy magabiztos lépést Ichigo felé. Ő nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel állt.

A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. Mégis hinne neki?
Liu az ablak felé fordította a fejét. Meglátott engem, mire gúnyosan elmosolyodott. Felemelte a kezét és csettintett egyet.

Akkor szabadult el igazán a pokol…

A mellettem levő ablak üvege darabjaira hullott. Egy semmiből előbukkanó kéz megragadta a vállamat, egy másik pedig befogta a számat. Tágra nyílt szemmel meredtem az előttem álló alakokra. A legutóbb is Liu társaságában láttam őket. A fiú erősen tartott, míg a lány(akinek a haja azóta sem lett szebb.)vigyorogva tapasztotta bőrkesztyűs ujjait a számra.

- Nash! – Rangiku ugrott mellénk, de mire a kardját lendítette, már kint álltunk az udvaron, Liu mellett. A nővérem hozzám lépett és az állam alá nyúlt. Ichigo még mindig nem nézett fel. Fájt a nemtörődömsége.
- Nézd csak meg, Ichigo. Szánalomra méltó, hisz még megvédeni sem tudja magát. Csak egy egyszerű kolonc. Jobb volna megszabadulni tőle, nem? – Liu közelebb hajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra. A térdeim megremegtek, és ha nem állt volna mögöttem a másik srác, nem tudtam volna egyhelyben megállni. Liu gúnyosan rám mosolygott és újra intett. Egy másik, ismeretlen férfi jött felénk. Nem is volt annyira ismeretlen. Ő volt az, aki helyettem Ichigot találta el. Szemeim lehunytam, még a lélegzetemet is visszatartottam. A férfi előhúzott egy egyszerű wakizasit, és amint mellém ért, a feje fölé emelte. Tényleg szánalmas vagyok…

- Ha egy haja szála is meggörbül, egyenként tépem ki az ujjaidat… - Egy emberként kaptuk a fejünket Ichigo felé.


Barna tekintetét Liu fekete szemeibe fúrta.
- Nem érdekel, hogy te mit gondolsz. Nem számít semmit. Az egész hülye monológodból semmi értelmeset nem vettem ki. És még ha igaz is lenne az, amit Nashről állítasz, az sem érdekelne. Mégpedig azért, mert én így szeretem, ahogy van. Az pedig, hogy nem tudja megvédeni magát, tényleg igaz. De egyáltalán nem baj, mert az Én dolgom Őt megvédeni. Úgyhogy addig eresszétek el, amíg szépen mondom! – Felemelte a kardját és a döbbent Liura szegezte.


Az megvetően elhúzta a száját. Nem számított arra, hogy Ichigo nem fog hinni neki. Szétnézett a birtokon, hogy szemügyre vegye, milyen esélyei is vannak. Nem juthatott túl sokra, mert intett a csapatának, mire elengedtek és elhátráltak tőlem. Szemeimet Ichigora függesztettem, nem törődve azzal, ami körülöttem történik. Ichigo nem nézett rám addig, amíg egy ellenség is akadt a környéken. Utoljára Liu távozott. Mielőtt elment volna odafordult Ichigohoz.



- Ha a szép szó nem működik, folyamodhatok keményebb eszközökhöz is. Szerintem vigyázz jobban a kis dögre, nehogy véletlenül baja legyen. – Gúnyos mosollyal tűnt el a szemünk elől.
Ichigo sokáig meredt még a nővérem után, aztán felém fordult. Nem mertem megmozdulni, lefagyva meredtem rá. A lábam nem mozdult, pedig szerettem volna odaszaladni hozzá, megölelni, magamhoz szorítani.
Egész testével felém fordult és rám mosolygott.



- Jól vagy? – Nem kellett többet mondania. A lábamat eleresztették a gyökerek és egy pillanat alatt a karjai közt termettem. Olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Kezeit a nyakam köré fonta, arcát pedig a hajamba temette.
- Hé, nincsen semmi baj. Nem fognak bántani.
- Hülye! Nem magam miatt aggódom! – Próbáltam visszafojtani, de kigördült egy könnycsepp. Ichigo eltolt magától, hogy le tudja törölni.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Nagyon nagyon szeretlek.

XI. Fejezet: Éjszakai Rémület

XI. Fejezet

Teltek a napok, hetek, hónapok. Lassan már a második hónapunkat töltöttük Karakurában, békességben. Liu gyakran okozott nekünk fejtörést, de tettlegességhez nem folyamadott. Felhőtlenül boldog voltam. Ichigo és Én a lehető legtöbb időt próbáltuk eltölteni együtt, de a barátainkat sem akartuk elhanyagolni.

Igazán megszerettem ezt a kis társaságot. Élveztem minden velük töltött percet. Izgalmasnak találtam kalandos életüket és előszeretettel néztem meg Ichigo edzéseit is. Igaz, kisebb szívgörcsökkel lettem gazdagabb minden ilyen alkalom után. Ő ilyenkor mindig kiröhögött. A szemétláda…

Gondolataimból Tory rángat vissza.

- Nash, figyelsz Te rám egyáltalán? – Zöld szemeit megrovóan emeli rám, miközben az egyik hajtincsemet húzogatta. Éppen Orihiménél tartottunk egy olyan „csajos estet”. Én voltam ott, Tory, Orihime, Rukia és Rangiku.
- Bocsi, egy kicsit elbambultam.
- Melyik résznél?
- Arra még emlékszem, hogy „Olyan édes, mikor értetlenül ráncolja a szemöldökét, de hát nem hagyhatom, hogy csak úgy megkapjon, nem? Küzdjön meg értem, és ha megérdemel, akkor összejöhet valami!” – Vigyorogva tartottam magam elé a kezem, ezzel kivédve Tory párnával mért csapását.

- Ugyan már Tory. Lassan több mint két hónapja húzod az agyát! Arról nem is beszélve, hogy hamarosan letelik a fél év. – Arcunkról lehervad a mosoly, szomorúan gondoltunk bele abba, hogy haza kell utazzunk. Nagyon nem fülledt hozzá a fogam. Igaz, akkor talán még korán volt ezen gondolkodni, de ez az aprócska kis probléma úgy fúrt lyukat a boldogságunkba, mint egy alantas féreg. Gondolatainkból Rangiku rángatott vissza.

- Ugyan csajok, ne lógassátok itt nekem az orrotokat. Figyeljetek csak! – Fogalmam sincs honnan, egy üveget húzott elő. Bizalmatlanul méregettem a díszes korsót, míg Rukia csak a fejét fogta.
- Rangiku-san, ezt igazán nem kéne…
- Rangiku… Ez mi?
- Ne kérdezzetek, inkább kóstoljátok meg! – Az orrom alá dugta, mire engem megcsapott a tömény alkoholszag. Szőke barátnőm, az Urahara eset után, pillanatok alatt megérezte az alkoholszagot és Inoue háta mögé menekült.

- Ki van zárva! Engem erre többet rá nem vesztek! A legutóbbi eset után is legalább három napig beteg voltam! – Fintorogva a kezembe vettem a korsót. Bizalmatlanul megszagoltam, utána fintorogva fordultam Tory felé.

- Én megkóstolom, de ugye hazacipelsz?
- Hallod, felőlem a hátamon is aludhatsz, de ezt látnom kell. Úristen, még sose láttalak részegen! – Izgatottan csúszkált közelebb. Rányújtottam a nyelvem, majd a számhoz emeltem a korsót. Gyorsan meghúztam, majd köhögve visszanyújtottam a nevető Rangikunak.
Éreztem a torkomon végigcsúszó, maró folyadékot. Mit ne mondjak, nem élveztem…

- Fúúj! Ezt soha többé. – Krákogva próbáltam meg gyorsítani az íz eltűnését. Tory szinte már a földet csapkodta örömében. Közelebb araszolt hozzám, és a szemembe nézett.
- Na? Részeg vagy?
- Nem látlak szebbnek, szóval nem valószínű. Amúgysem rúgok be ennyitől! – Sértődötten karba tettem a kezem, majd az órára néztem. Az már lassan éjfélt mutatott.

- Na csajok, nekem ideje haza baktatnom. Az uram már biztos izgul. – Mosolyogva feltápászkodtam és az ajtó felé vettem az irányt. Rangiku azonnal feltápászkodott és utánam eredt. Kérdőn néztem rá a vállam felett.
- Ichigo kinyírna, ha egyedül engednélek el ilyen későn. – Mentegetőzve emelte maga elé a kezeit. Megvontam a vállam, majd intve egyet a többi lány felé haza indultam.

Tory elmerülten nézett ki a fejéből. Gondolati újfent csakis és kizárólag egy személy körül forogtak. Vörös haj, tetkós homlok, édes mosoly. Ez az, amit Tory igazán akart. De nem lehetett naiv. Hiszen mi a garancia arra, hogy nem veri át? Mi a garancia arra, hogy nem tűnik el az életéből, amint Ő visszautazott?
 Hát ez az. Nincs rá garancia.

Tory pedig félt a csalódottságtól. Nem tudta ugyan nem észrevenni a férfi közeledését, de nagyon félt tőle. Nem Renjitől. A saját érzéseitől félt. Még sosem volt szerelmes. Úgy érezte az, amit érez nem barátság és nem szerelem. Inkább érezte gyermeteg rajongásnak. Amit már csak egy hajszál választ el a szerelemtől. Ijesztő logika.

- Tory-chan, ideje lenne aludnunk, nem? – A lány Inouéra emelte zöld szemeit. Értetlenkedve fordult felé egész testével és az órára pillantott.
 Fél kettő. Vajon hol marad a nő ennyi ideig?
- Nem várjuk meg Rangikut? – A kérdést szinte még fel sem tette, az említett hatalmas robajjal beesett az ajtón. Testét sok apró karcolás borította. A két lány ijedten pattantak fel a helyükről.
- Rangiku-san! – Inoue már nyújtotta a kezét, hogy meggyógyítsa, de a nő idegesen elhessegette a segítő kezeket.

- Azonnal Uraharáékhoz kell mennünk! Ne bambulj már, hanem emeld fel a segged és igyekezz! – Kétségbeesetten rivallt rá a döbbent Toryra. A szőke azonnal kapta magát és nem törődve azzal, hogy egy falatnyi hálóingben feszít, követte a zilált barátnőjét. Rohanás közben azért próbált egy-két információt kiszedni a halálistenből.

- A francba is Rangiku! Mi történt?! Ugye Nash nem sérült meg?! – Riadtan bámulta az előtte futó nő hátát.
- De igen, bár csak néhány karcolás. Ichigo és Renji rosszabb állapotban vannak. Sokkal rosszabban… - Tory a mondtat első felét hallva megkönnyebbült, de amint a másik fele is eljutott a tudatáig, szívét szörnyű aggodalom töltötte el.

- Hogy sérültek meg? A rohadt életbe, válaszolj már!
- A lábad járjon ne a szád! Hamarosan mindent megtudsz! – Befordultak az utolsó kanyarba és már be is értek Urahara kertjébe.
Hatalmas csattanással estek be az ajtón.

A bejárat felé kaptam a fejem és azonnal megkönnyebbültem Tory és Inoue látványától. Előbbi hozzám sietett, míg utóbbi azonnal a belső helyiségek felé vette az irányt.
- Nash! Uram isten, jól vagy?! – Szipogva néztem végig magamon. A térdnadrágom szinte cafatokban lógott rajtam, míg a combomat alvadt vér borította. Tory kérdésére csak bólintottam, majd arcom a kezeimbe temetve, sírva fakadtam.

- Nem az én vérem. Ichigo… Ichigo és Renji is… - Nem tudtam folytatni. A zokogás erősebb volt, mint én. Gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Egy hisztis gyerek vagyok, aki védelemre szorul és púp mindenki hátán. Tory vigasztalóan tette a kezét a hátamra. Ugyan előttem ült, a lába még így is remegett.
- Mi történt, Nash? Mi van Renjivel? – Megráztam a fejem. Nem tudtam erről beszélni. Akkor és abban a szent percben nem. Yoruichi sietett a segítségemre. Lefejtette a vállamról Tory kezét, és leültette az asztalhoz.

Én tovább kuporogtam a sarokban.
- Nem tudjuk, hogy kik voltak. Annyi biztos, hogy Nash volt a célpont.
- Kérlek, az elejéről kezd! Nem értek semmit!
- Ichigo elindult hozzátok, mert nem akarta, hogy Nash egyedül kóboroljon. Útközben összefutott azzal a balfék Abaraival. Akkor támadtak rájuk. Öten voltak és nem tűntek túl erősnek. De a látszat csalt. Nash és Rangiku a harc közepén toppantak a helyszínre. Az egyik fazon azonnal rájuk támadt, de Őt Rangiku kezelésbe vette. Viszont volt még egy hatodik, akit nem vettek észre. Megtámadta Nasht. – Tory értetlenkedve hallgatott és egyre sápadtabb lett.
- De… Nash azt mondta, hogy Ő nem sérült meg…

- Ő valóban nem. Ichigo a testével védelmezte Őt. – Úgy nézett ki, Toryt az ájulás kerülgeti.
- És Renji?
- Négyen támadtak rá egyszerre. Alávaló, aljas trükkökkel sikerült ártalmatlanná tenniük. És most szépen fogalmaztam. – Barátnőm reakcióját Inoue szakította félbe. Karjait átkarolva jött oda hozzánk.
- Renji már jobban van, de Ichigo sebét valamiért… nem tudtam teljesen begyógyítani. – Szomorúan lehajtotta a fejét. Felálltam és odasétáltam elé.
- Túl fogja élni? – Ez a három szó olyan nehezen jött ki a számon, mintha valaki a két kezével markolná a torkom. Inoue rám emelte barna szemeit, majd hosszas szünet után bólintott.
- Nagyon sokáig fog tartani, míg begyógyul, de jobban lesz. – Ajkaimat reszketeg sóhaj hagyta el.

- Bemehetek hozzá? – A lány bólintott, mire azonnal kikerültem és Ichigo szobája felé vettem az irányt. Halkan húztam el az ajtót, hátha alszik.
Ahogy ott feküdt a hófehér ágyneműk között, hulla sápadtan… Leírhatatlan rémület kerített a hatalmába. Aztán meghallottam a legszebb hangot a világon.

Ichigo egyenletes szuszogását.

Közelebb araszoltam hozzá. Kezemet a homlokára tettem és végigsimítottam az arcán. Újra felrémlett előttem az a végzetes pillanat…
Az, amikor Ichigo elém vetette magát.

Mikor egy könyvben azt olvastam, hogy a főhős feláldozza magát élete szerelméért, egyszerűen csak aranyosnak találtam. Aranyos volt, de olyan snassz… De akkor, abban a pillanatban, mikor Ichigo feje az ölemben pihent, egyáltalán nem éreztem aranyosnak. A jeges rémület szorítatta a szívemet és kétségbeesetten kérleltem Őt, hogy maradjon velem. Renji üvöltése alig jutott el a tudatomig. Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy Yorucihi megfogja Ichigot és elviszi. Kétségbeesetten utána akartam menni. Éreznem kellet Ichigo közelségét. Éreznem kellett azt, hogy él.
Könnyeimnek újfent nem tudtam gátat szabni. Próbáltam visszatartani, de azok úgy ömlöttek, mintha kötelező volna.

Erősen lehunytam a szeme, és szabad kezemmel le akartam törölni az árulókat.
De egy másik kéz beelőzött.
Ichigo hűvös tenyere az arcomra simult és letörölte kibuggyanó könnycseppjeimet.

- Miért sírsz? – Elhalló hangjában őszinte érdeklődést hallottam. Szemeinek barna melegsége átjárta lelkem összes zugát.
- Mert lökött vagy, azért! Mit csináltam volna, ha meghalsz?! Miért nem gondolkozol sosem?! – Szerettem volna ordítani, hisztizni, toporzékolni! De féltem, hogyha most felemelem a hangom, ott helyben összeomlok, mint egy gyenge lábakon álló kártyavár. Ichigot nem hatotta meg egyik kérdésem sem. Mosolya sm halványult.

- Nem volt se idő, se szükség gondolkodásra. A legfontosabb Te vagy Nash. Ezt már milliószor elismételtem, és még most sem tudod nekem elhinni.
- Én elhiszem, de…
- Bízol bennem, Nash? – Döbbenten meredtem Ichigo komoly, barna tekintetébe. Természetes, hogy bízom benne, de a kérés akkor is váratlanul ért. Végül közelebb hajoltam hozzá.
- A gyanú megbetegít, a bizalom meggyógyít. Ha ez valóban így van, akkor nagyon hamar  lábra állsz majd. – Ichigo mosolyogva megrázta a fejét.

- Egy egyszerű igen is megfelelt volna.
- De az olyan snassz! De most nem ez a lényeg. Inkább aludj. – Rámnézett, majd úgy helyezkedett, hogy a fejét az ölembe tudja fektetni. Mosolyogva kisimítottam egy tincset a szeméből. Csukott szemhéjaira egy-egy csókot hintettem.

Tory az ajtó előtt tétovázott. Nem tudta eldönteni, hogy belépjen e vagy sem. Nem tudta eldönteni mi történik akkor, ha benyit. Végül úgy döntött, hogy inkább bánja meg azt, hogy megtette, mint az, hogy nem.
Elhúzta az ajtót, és óvatosan belépett. Az első dolog amin megakadt a szeme, az az üres futon volt. Összevont szemöldökkel beljebb lépett és szétnézett a szobában. A keresett személy a teraszon üldögélt, egy lábát felhúzva, kiengedett hajjal.
- Renji… - A szólított felkapta a fejét és a lány felé fordult. Meglepettnek tűnt.
- Tory? Hát te? – A szőke lány zavartan gyűrögette a hálóinge szélét. Végül nem válaszolt, csak leült a férfi mellé.

- Hogy vagy? – Renji nem válaszolt azonnal. Szemeit visszafordította a csillagok felé.
- Megvagyok. Rangiku rángatott ide? – Torynak rosszul esett a kérdés. Ezek szerint a férfi nem hiszi, hogy magától is képes lenne idejönni, hogy lássa. Bosszúsan felpattant és ki akart vágtatni a szobából, de a vörös ezt megakadályozta. Elképesztő gyorsasággal kapta el a csuklóját és rántotta az ölébe. Szorosan magához szorította a lányt, úgy susogott a fülébe.

- Ne haragudj. Nem úgy értettem. – Tory arca azonnal színt váltott. Hogy Renji nem vegye észre vörösödő arcszínét, arcát a férfi mellkasába fúrta.
A vörös nem mondott semmit, csak megnyugtatóan simogatta a megkönnyebbüléstől zokogó, karjaiba bújó törékeny szőkét.

X. Fejezet: ...és döntések

X. Fejezet

A fejem előrehajtva hallgattam azt a szitokáradatot, amit Ichigo a nyakamba zúdított.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Mi van, ha az a mocsok kicselez minket? Nem tudok mindig ott lenni, hogy megvédjelek, értsd már meg! Legalább kezdj el gondolkodni, mielőtt cselekszel! – Renji úgy döntött, közbeszól.

- Bagoly mondja verébnek effektus.
- Kuss! Neked nem osztottam lapot!

- Sajnálom, Ichigo. De nem lett baj. Nem történt semmi. – Nem emeltem fel a fejem, nem akartam a szemébe nézni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mi van, ha Liu nem csak fenyegetőzik. Ha bántja Ichigot csak azért, mert én a közelében akarok lenni. Mit tudnék tenni? Mihez kezdjek?!
Szinte éreztem, ahogy Ichigo közelebb lép és az állam alá nyúl. Pont úgy, ahogy percekkel ezelőtt Liu tette.

Ijedten elhátráltam tőle és futásnak eredtem. Éreztem a hátamon Ichigo döbbent pillantását, Tory kétségbeesett kiabálása még sokáig csengett a fülembe. 

Fogalmam sincs, meddig futottam. Kifulladva álltam meg, kezeimet a térdemre támasztottam. Felemeltem a fejem, hogy megszemléljem, hova kerültem. Körülöttem hatalmas Sakura fák rengetege magaslott, fülemet megcsapta egy patak csobogása. Arra vettem az irányt. Nem is kellett sokat mennem, hamarosan a patakparton találtam magam. Lerogytam egy kiálló kőre és tenyerembe temettem arcomat.

Azt szokták mondani, hogy az ember önzősége sokkal nagyobb, mint a szeretete. Ha ez igaz, akkor miért érzek mégis bűntudatot? Miért fáj arra gondolnom, hogy én okozom Ichigo és Tory vesztét is?

De visszanézve az életemet, tényleg nagyon önző voltam. Sose törődtem azzal, hogy talán Liunak fájt az, hogy többet kaptam, mint Ő. Sose érdekelt, hogyha a két húgom miattam sírtak. Az sem érdekelt, ha a szüleimtől jogosan kaptam büntetést. De hát ezek gyermeki dolgok! Gyerek voltam és rettentő önző. Mint minden korombéli akkoriban.

Nem lettem okosabb attól, hogy újra végiggondoltam az életemet. Gondterhelten elmorzsoltam az utolsó könnycseppeket. Elég sokáig töprenghettem életem értelmén (megjegyzem, nem sokra jutottam), hisz mire feleszméltem már rég besötétedett. Feltápászkodtam ülőhelyemről és nyújtózkodtam egy hatalmasat. Elgémberedett végtagjaim elégedetten roppantak egyet. Kicsit nehezemre esett megtalálni a visszafelé vezető utat, de sikerült. Az ember azt hinné, hogy egy macskának jó az irányérzéke. Hát nem…

Hogy csinálhattam ekkora hülyeséget? Sötét is volt és egyedül is voltam. Úgy döntöttem, csinálok egy gyors hátraarcot és visszaülök a kőre.

A kis patak minden fuvallatra fodrozódni kezdett, míg a halk tücsökciripelést hallgatva eluralkodott rajtam az álmosság. A szemem fáradtan lehunytam és kiürítettem a fejem. Nem akartam semmire és senkire gondolni. Csak nyugalmat szerettem volna.

A bokor halkan megrezzent. Felriadtam felszínes álmomból és felugrottam. Támadóállásba helyeztem azt a

fahusángot, amit még pihi előtt magam mellé tettem, vész esetére. Milyen jól tettem!

A bokor újra megrezzent. Hallottam mögötte a puha lépteket, és valami halk hangot mellé. Talán szitkozódás?
A bokorból hirtelen kirobbant valaki, mire én visítva előrelendítettem a botot. Telitalálat.

Lihegve néztem a lábam előtt fetrengő és káromkodó Renjit. Kikerekedett szemekkel dobtam el a husángot és melléguggoltam.

- Uramisten! Jól vagy, Renji? Ne haragudj, azt hittem valaki más az!
- Ki a francot vártál, a Jézuskát? Így akarjon neked segíteni valaki…
- Ne haragudj, nagyon fáj?
- Au! Naná hogy fáj, ha taperolod!!
- Bocsiii! – Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek során segítettem felkelni a földről. A fejét fogva ült le oda, ahonnan az előbb még miatta pattantam fel.

- Mit csinálsz, Nash? – Felvont szemöldökkel, értetlenül meredtem rá.
- Veled beszélek.
- Ne legyél hülye! Úgy értettem, hogy mi a franc ütött beléd?! – Lehajtottam a fejem, arcomat hajam mögé rejtettem. Vettem egy mély levegőt, és ránéztem a vörösre.
- Nem lényeg. Ez az én bajom.

- Tory elmondta. – Na paff…
- Akkor meg mi a francért kérdezed?!
- Csak biztosra akartam menni! Különben se üvöltözz velem! – Sértődötten karba tette a kezét a mellkasán. Idegesen a tenyerembe hajtottam a fejem.

- Ugye tudod, hogy Ichigo nagyon kivan akadva? Mikor Tory elmesélte ezt a sztorit, teljesen kikelt magából. Nem lehetett eldönteni, hogy legszívesebben Liut nyírná ki vagy először téged tenne helyre. Ha még itt akarsz maradni egy kicsit, megértem. Kapsz a fejedre, ha visszamész! – A végét már nevetve mondta, míg engem azonnal kivert a víz.

- És te mit keresel itt? – Abbahagyta a nevetést és komolyan felém fordult.
- Téged. Mindenki Téged keres, Nashua. Ichigo a haját tépi aggodalmában. Gyere, elkísérlek. Úgy érzem, nem lehetnek messze. – Ezt még ebben a helyzetben sem hagyhattam szó nélkül.

- Vezess, blöki!
- Anyád! – Nevetve szaladtam utána és mellészegődtem.

- Renji… Nagyon vigyázz rá. – Magasba szaladt a szemöldöke, miközben megtorpant. Láttam, ahogy egy verejtékcsepp indul útnak a homlokáról.
- Miről beszélsz?! Kire vigyázzak?
- Rosszul hazudsz, Renji. Tory egy kissé nagyszájú, de nagyon szerethető lány. A legjobbat érdemli. – Úgy tűnt, feladja a titkolózást.
- Én vigyáznék rá, de nem úgy néz ki, mint akinek szüksége van pont az Én védelmemre.
- Nagyon hamar feladod. Elmondok neked egy titkot, jó? Női praktika. – Mosolyogva hajoltam a füléhez.
- Küzdeni kell. Akármilyen akadályt gördít eléd Tory, azt azért teszi, hogy próbára tegyen. Látni akarja, mire vagy képes azért, hogy vele lehess. – Renji hálásan biccentett felém egyet.
- Kösz, Nash.

- Áh, nincs mit. Kicsit önzőnek tűnik, de általában mindenki így csinálja. – Néma csendbe burkolóztunk, így mentünk tovább. A környéket szemlélve döbbentem rá arra, hogy Urahara boltja felé vettük az irányt.

Alighogy betettük a lábunk az udvarra, kicsapódott az ajtó. Először Tory csapódott ki a boltból, egyenesen a nyakamba vetette magát. Másodjára Rangiku, Inoue és Rukia siettek ki hozzám. Még Toushiro és Ikkaku is odajöttek érdeklődni a hogylétem felől.

Ichigo nem jött oda hozzám. Megállt az ajtóban és annak támaszkodva nézett rám. Átható barna szemei megbabonáztak, nem tudtam elszakadni tőle. Elszégyelltem magam, mikor arra gondoltam, mennyi aggodalmat okozhattam neki.

Odasétáltam elé, bűnbánó szemeket meresztve. Rám nézett, de egy arcizma sem rezdült meg. Mélyen beszívtam a levegőt, majd átkaroltam a derekát. Szorosan megöleltem, arcomat a mellkasának döntve. Nem ölelt vissza.
- Nagyon sajnálom Ichigo. Nem akartam bajt okozni. – Vártam pár pillanatot. A többiek némán bementek az épületbe, így már csak mi ketten maradtunk kint.
Elkeseredve vettem tudomásul, hogy Ichigo ugyan olyan hideg. Lazítottam az ölelésemen és elakartam távolodni. Akkor éreztem meg erős karjait a derekam körül. Boldogan bújtam közelebb hozzá. Állát a fejem búbjára támasztotta, ujjai a gerincemen zongoráztak.
- Soha többé ne hozd rám a frászt! – Megkönnyebbülten bólintottam, majd felnéztem arcára.

Vonásai ellágyultak, szemei szeretetet és melegséget sugároztak. Kezei végigsimítottak arcomon miközben lehajolt, és gyengéd csókot nyomott először a homlokomra, aztán az arcomra és végül az orromra. Kuncogva tűrtem kedveskedéseit, de aztán csókja belém rekesztett minden hangot.

Az a csók olyan volt, mintha az utolsó lett volna. Ajkait szorosan az enyémre tapasztotta, nyelve mégis gyengéd, lassú táncot járt az enyémmel. Karjaim felvándoroltak a mellkasára. Az egyik ott is ragadt, míg a másikkal erőtlenül átkaroltam a nyakát. Térdeim elgyengültek, ha nem tartott volna, ott esek össze a földön.

Még szorosabban magához vont, éreztem minden izmának rezdülését. A légszomj kezdett erőt venni rajtam, de nem akartam megszakítani a pillanatot. Azt kívántam, bárcsak ne lenne szükségem levegőre.

Ichigo szakította meg a csókot. Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett a szemeimbe. Egyetlen egy szót suttogott.

- Szeretlek. – Szemeim kerekre tágultak és még levegőt venni is elfelejtettem. A számat kinyitottam, majd ismét becsuktam. Ezt megismételtem párszor, majd tudatomig is elért a szó jelentése. Szemeiben értelem gyúlt, úgy néztem fel Ichigo meleg, csokibarna szemeibe.
- Én is szeretlek. – Én, Nashua Wood jelentem: öt nap után szerelmet vallottam valakinek. És nem csak heccből. Tényleg szerelmes voltam. Nagyon-nagyon szerelmes.

Nyomtam egy csókot a szájára és nevetve a nyakába borultam. Mosolyogva átölelt és bevezetett a boltba. Odabent mindenki néma csendben ült, ártatlan mosollyal az arcukon.
- Úgy látom, dúl a love. – Yourichi mosolyogva intett egyet, de Ichigo megrázta a fejét.
- Kösz Yourichi, de mi inkább hazamegyünk. – Egyetértően bólogattam, mire Tory vigyorogva megrázta a fejét. Kinyújtott nyelvel kisétáltunk az éjszakába.

A kezét fogva olyan könnyűnek tűnt minden. Az a különös biztonságérzet már a kezdetekkor körüllengett minden. Mennyi minden változott azóta!
- Ichigo… Mi lesz akkor, ha…
- Semmi baj nem lesz, Nash. Meg foglak védeni!
- És a többiek?
- Senkinek nem lesz bántódása! – Magabiztosan megszorította a kezem. Felemelte fejmagasságba és apró csókot lehelt rá.

Akkor könnyű volt elhinni, hogy minden rendben lesz…