II. Fejezet: Nashua
Reggel halk kopogtatásra ébredtem. Egy pillanatra visszazártam a szememet. Majd eget rengető sikollyal, kecsesen lefordultam az ágyról.
Az ajtón Ichigo tört be, és odalépett hozzám.
- Mi az?! – Remegő kézzel mutattam az ablakomra tapadt Kurosaki Papára. Ichigo mélyet sóhajtott, majd visszament a saját szobájába, ami jobbra, az enyém mellett található. A szívverésem kezdett újra normális lenni, mikor a Papa grabancát egy oldalról előbukkanó kéz kapta el. Berántották a szobába, majd hangos dulakodás vette kezdetét.
Végül Ichigo benyomott egy KO-t, és elégedetten kihajította a szobájából Kurosaki Papát. Én a jelenet végére bezártam az ajtót (már ami maradt belőle), és elkezdtem kicsomagolni. Mire végeztem, halkan kopogtak. Ezúttal persze az ajtón. Kinyitottam, és a kis Yuzu félénk tekintetével találkoztam.
- Kész a reggeli, Nashua-san. – Kész. Kikészítenek ezzel a sannal meg a channal.
- Köszönöm, azonnal megyek. De ha lehet, azt a sant hagyjuk el, oké? – Rámosolyogtam, mire Ő is sokkal élénkebb lett.
- Rendben, Nashua-chan! – Feladom…
Gyorsan magamra kaptam egy tengerészkék atlétát, és egy fekete rövidnadrágot, és már lent is voltam.
Lehuppantam Ichigo mellé, és lenyúltam előle egy pirítóst.
- Jól vagy, Kicsi Nash? – Kicsi Nash?! Kurosaki Papa egyenesen az arcomba hajolt, mire én kicsit ijedten, reflexből közelebb húzódtam a mellettem ülő fiúhoz. Az arrébb pofozta az apját, és halál nyugodtan folytatta a reggelit.
- Kurosaki-kun…
- Ichigo. – Felvont szemöldökkel meredtem rá.
- Csak Ichigo.
- Áh, Oké. Tehát Ichigo. Ez mindig szokás nálatok, vagy apád csak nekem produkálja magát?
- Átlagban is ilyen hülye. Gyere, körbevezetlek a városban. Aztán átmehetünk Orihiméhez. – Felállt, jelezve, hogy végzett. Gyorsan megettem a maradék pirítósomat, majd elköszönve a családtól, követtem. Ichigo már az ajtóban várt.
Rengeteg mindent mutatott meg nekem, és én nagyon élveztem az egész városnézést. Sokat nevettem Ichigon, főleg mikor találkoztunk az egyik osztálytársával, Keigoval. Az a csávó egy igazi perverz.
- Komolyan mondom, kezdem azt hinni, hogy megbántam volna, ha nem jövök… - Nevetve nyalogattam a vanília fagyit, amit Ichigo vett nekem.
- Nem akartál jönni? – Az zsebre tett kézzel sétált mellettem, és kezdte levedleni a póker arcát. Szemében érdeklődés csillant, ami csak fokozta a jókedvemet.
- Még a repülőn is hisztiztem. Ráadásul tériszonyom is van. Most képzeld már el! Akrobatának tanulok és félek a magasban. – Még be se fejeztem a mondatot, egy felénk száguldó srác erőteljesen belém jött. Konkrétan beleszédültem Ichigo karjaiba. A narancssárga hajú fiú egyik karjában engem tartva, a másikkal a fickó után kapott.
- Szeva Renji. Köszönni Luxus? – Egy egyszerű mozdulattal visszarántotta a srácot, akinek a haja olyan vörös volt, hogy világítana a sötétben.
- Hagyjál lógva, Ichigo! Inkább támogasd tovább a… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb ismeretlen arcok bukkantak fel. Én meglepetten néztem körbe a minket körülvevő, egyre növekvő tömegben.
- Úristen, vagytok még?! – Észre sem vettem, hogy szinte teljesen Ichigo mellkasának simultam. A tenyerem alatt érezhető volt a kidolgozott mellizom. A fiú tenyere még mindig a derekamra fonódott. Az egyikük (Aki elég félelmetes volt) széles vigyorral jött oda hozzánk.
- Na mi van, Kurosaki? Ő az új csajod? – Ijedten távolodtunk el egymástól. Nem is én lettem volna, ha nem szólok vissza.
- Irigykedsz Ballonfejű? – A kopasz fején vészesen kidülledt az ér. Renji eddig bírta visszatartani az eddig elfojtott röhögést.
- Mi van?! Sokkal erősebb vagyok, mint Ő! – Nevethetnékem támadt. Egész Japánban nincs jobb pasi, mint Ichigo. Szerintem.
- De az Ő búráján nem törik meg a hajnali napsugár, az fix! – Hogy Ichigo megelőzze a további nézeteltéréseket, témát váltott.
- Renji, mi volt olyan sietős? – A vörös vett egy mély lélegzetet, majd az alábbhagyott röhögést köhögésnek álcázva a narancssárga fiúhoz fordult.
- Nem siettem sehová, kíváncsi voltam, ki a rák ez. – Azzal rám mutatott. Anyád! Ichigo már látta az előjeleket, így a többiekkel szembe fordított. Lányos zavaromba azt se tudtam, mit nyögjek ki.
- Emberek, Ő itt Nashua. Amerikából jött, és itt cserediák. Nash, Ők itt a… - Habozott egy pillanatot, majd folytatta.
-… a barátaim. Menjünk jobbról balra. Abarai Renji. – A vörös intett egyet.
- Madarame Ikkaku (A kopasz horkantott egyet), Matsumoto Rangiku (Egy igazi topmodell alkat, a teltebb fajtából), Hitsugaya Toushiro (Egy morcos kölyök), Ayasegawa Yumichika (Egy egoista homokos, hülye névvel), és Kuchiki Rukia (Egy egész szimpatikus, fekete hajú csaj).
- Sziasztok. A nevem Nashua Wood. De nektek csak Nash. Nagyon örülök. – Legelőször Rangiku jött oda hozzám.
- Szia. Mond csak, mióta vagy itt? Hol laksz?
- Izé… Tegnap este érkeztem. Engem Ichigo családjánál szállásoltak el.
Renji vigyorogva megbökdöste a könyökével Ichigo oldalát.
- Ilyenkor irigyellek, haver! – A fiú csak horkantott egyet. Meglepetten vizsgáltam vörös arcát, mogorva kifejezését. Egyszerűen muszáj volt mosolyognom rajta. Beültünk egy kávézóba, és még sokáig beszélgettünk. Aztán szóba került egy igen kényes téma.
- És mond csak Nash, a családod mit szólt, hogy Tory csak úgy… iderendelt? – Egy pillanatig csak az asztal sarkát piszkáltam, majd zavartan körbenéztem.
- Hát… Nem nagyon tudtak szólni semmit, mert már nem élnek. 11 éves voltam, mikor autóbalesetben meghaltak. Egyedül én és a nővérem, Liu maradtunk. De Ő hallani sem akar rólam. És ezzel nincs egyedül… - Idegesített az a néma csend, ami egy pár perce még tőlünk volt hangos. Semmi szükségét nem éreztem a szánalmuknak. Rangiku halkan bocsánatot kért.
- Ugyan már, semmi baj. Nem tudhattátok, és amúgy is olyan rég volt már! – Mosolyogva legyintettem egyet, és új vizekre eveztem. Vagyis, nem én, hanem…
- Nashua-chan! – Megrökönyödve tapasztaltam a plusz 50 kilót a vállamon. A vörös hajzuhatag csiklandozta a nyakamat.
- I… Inoue?
- Szia, Nash. – Tory közvetlen a vörös háta mögött állt. Vettem a bátorságot, és bemutattam Őt a többieknek.
- Everybody, Ő itt az én Totóm, ismertebb nevén, Tory. – A barnahajú lány intett egyet.
- Holnap tali a suliban csajszi, de most csak beugrottunk! Na Pá!
Ezzel el is zúztak. Az a nem mindegy…
Ichigo is felállt, és jelzett, hogy indulni kéne. Elköszöntem a többiektől, és elindultunk…
Volna, ha Renji és Ichigo nem állnak le veszekedni. Egy két pofon eldörrent, aztán tényleg mehettünk.
- Nagyon beborult. Ebből még hatalmas vihar lehet… - Egyet értettem Ichigóval, így gyorsabbra fogtuk a tempót. Szerencsére pont akkor estünk be az ajtón, mikor az eső komolyabban kezdett szakadni.
Kurosaki Papa már várt minket.
- Nashu- chaaaaaan! – Kiakaszt ezekkel a hülye nevekkel…
- Igen?
- Holnap kezdődik a suli… - Úgy tűnik nem szokott ilyen komoly fejet vágni, mert még Ichigo is kíváncsian kapta fel a fejét.
- Szeretném, ha… - Közelebb hajolt, és intett, hogy menjek közelebb. Megtettem, hisz hajtott a kíváncsiság. Egyszer ez okozza majd a vesztem…
- Ha még több időt töltenétek együtt, mint egy boldog pár! – És máris Kurosaki Papa karjaiban találtam magam. Ijedten kapaszkodtam a nyakába.
PAFF!
Ichigo kevésbé tolerálta a jelenetet. Egy ügyes talpassal kiütötte az apját, mire én a levegőbe repültem. Egy gyors szaltó után sikeresen talpra érkeztem. Ha ennél a famíliánál maradok, előbb vagy utóbb megtanulok repülni. Jelentettem a verekedő-ordibáló párosnak ama szándékomat, hogy fürdök, és alszok.
Helyeselték a döntésemet, úgyhogy valóban így tettem.
Fürdés után felhívtam Tory barátnőmet, és jó éjt kívántam neki.
Aztán már nem tudtam mit csinálni… Olyan magányosnak éreztem magam a sötét szobában, hogy egyszeriben sírni támadt kedvem. Aztán az ég megdörrent, és már nem csak kedvem volt, hanem szándékom is a sírásra. Szemeimbe könnyek gyűltek, a hüppögést meg hiába próbáltam elfojtani. Odakint egy hatalmasat villámlott. A gyomrom ugrott egyet a helyén, én meg gyáván a takaró alá bújtam.
A kisgyerekek nem félnek úgy a vihartól, mint én.
Anyáék egy ugyan ilyen viharban haltak meg. Amíg Ők nem voltak otthon, furcsa, öltönyös emberek jöttek a házunkba, Liuhoz. Láttam, hogy az egyikük pénzt ad a nővéremnek, mire az felém mutatott.
- Ott a kis pondró. Csak siessenek. – Az öltönyösök elindultak felém egy hatalmas injekciós tűvel a kezükben. Kicsi voltam még, nem tudtam mit akartak tőlem. Ijedtemben még elfutni sem tudtam. Odafagytam a lépcső aljához.
Az egyikük lefogott, a másik a karomba döfte a tűt. Sírtam anyu után, kérleltem Liut, hogy segítsen. De Ő csak állt, és nézett. Mosolygott a könnyeim látványán.
Az Öltönyös férfiakról ma sem tud senki. Megtartottam magamnak, hisz ha az Ő létezésük kiderül, az én titkom is a napvilágra derül.
Az a szuri nem múlt el nyomtalanul. Ma már jobban mászok fára, mint a macskák, imádom a tejet, és nem véletlenül vagyok olyan hajlékony sem…
Nem tudom, miféle emberkísérlet áldozata lettem, de nem is érdekel. Egyszerűen el akarom felejteni. De nem tudom.
Minden egyes viharos estén róluk, és a nővéremről álmodom. Már ha egyáltalán van merszem elaludni…
Utálom, és félem a viharokat. A szél vadul fúj, de az emlékeimet mégsem tudja elvinni. Mennydörög, hogy felszakítsa a régi sebeket, és villámlik, hogy megvilágítsa a rejtett emlékeket és félelmeket.
Régebben mindig Tory ágyához menekültem a viharok elől. Bár megvédeni nem védett meg, elviselhetőbbé tette az éjszakákat, hisz nem voltam egyedül.
De most nincs itt Tory. Senki nincs itt, akihez mehetnék. Senki nem engedné meg, hogy hozzábújjak. Senki nem akar egy ilyen ijedős gyerekkel lenni…
Szorosabban összehúztam magam a takaró alatt. Az ég folyamatosan dörgött, és a villámokat még a takaró sem tudta elrejteni előlem. Lélegzetvisszafojtva vettem tudomásul, hogy az nap sem alszom semmit. Nem mertem lehunyni a szemem, féltem azoktól a démonoktól, akik gyerekkorom óta üldöztek. Kibújtam a takaró alól, és kinéztem az ablakon. Az ég hirtelen dörrent egyet, belőlem pedig kitört a visszafojtott sírás. Arcomat a tenyerembe rejtve próbáltam meggátolni a könnyeim útját. Mélyeket lélegeztem, hogy alábbhagyjon a testem remegése. Az én akaraterőm kevés volt ide. De két erős, meleg kar támogatott a sötétben…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése