V. fejezet: Halálos félelem

V. Fejezet.

Ki gondolná, hogy az ember öt évig megtartja a titkát a saját otthonában, de külföldön három napot nem bír ki. Éreztem Tory meglepett tekintetét a hátamon. Soha nem volt olyan titkom, amit ne mondtam volna el neki. Ezt az egyet leszámítva. Szorongva néztem végig a társaságon, míg végül Uraharán állapodott meg a tekintetem.

- Soha senkinek nem meséltem ezt el eddig. Miből gondolja, hogy egy idegennek fogom kirakni a szennyesem? – Magam is meglepődtem hangom fagyosságán. Nem szokásom így beszélni.

- Megkönnyebbülne, ha elmondaná. Lehet, hogy nem is tapasztalnék semmi újdonságot. – Felhúzott szemöldökömmel próbáltam célozni arra, hogy nem értem, mire akar kilyukadni.

- Egyetlen jó okot mondjon. Egyetlen egyet. – Ha tényleg tud mondani egyet, játszva leszopom magam.

- Én vagyok az egyetlen, aki Talán segíteni tud a problémáján.

Segíteni tudna nekem? Ha elmondanék neki mindent… Ellenszert csinálna?

- Azt hiszem, félreértettük egymást, Urahara-san. Semmi problémám nincs. – Nem hazudtam. Szeretem a képességeimet. De egy tizenegy éves kislánynak az az éjszaka egy kész rémálom volt.
Egy macska tulajdonságaival rendelkezem. Mások két kezüket összecsapnák, ha elmondhatnák magukról ugyanezt.
- Valóban?

- Igen. Csak a… körülményekkel nem vagyok megbarátkozva. Ha nem tudja visszaforgatni az időt, nem fog tudni segíteni rajtam.

- Valószínűleg igaza van. De láthatja… Nem Ön az egyetlen furcsaság közöttünk. – Végignéztem a némán figyelő halálisteneken. Tory tátott szájjal meredt rám. Lehunyt szemmel fogtam bele a mesébe.

- Tizenegy éves voltam. Anya, Apa és a két húgom elugrottak egy kis kiruccanásra. Elég beteges kislány voltam, így én nem mehettem velük. Otthon maradtam a nővéremmel, Liuval. A mi családunk eléggé el volt zárkózva a külvilágtól, így eléggé meglepődtem, hogy látogatóink érkeztek.
Liu kihívott a konyhába, és megállított az ajtóban. Ajtót nyitott. A házba két férfi lépett be. Nem tudom, miért, de olyan furcsa kisugárzásuk volt…
Kíváncsian néztem, mit művelnek a nővéremmel. Az egyikük egy köteg pénzt adott át Liunak. Aztán a nővérem felém intett. A férfiak odajöttek hozzám. Arra kértek, üljek le a nappaliba. Nem gondoltam semmi rosszra, így leültem.
Hiba volt.
A két kezemet a fotel karfájához csatolták. Sírtam anyáért, könyörögtem Liunak, etc… Senki nem segített. A nő, aki a nővéremnek hívta magát, mosolyogva nézte végig, ahogy belém szúrnak egy injekciós tűt. Fogalmam sincs, mit adtak be nekem… A sok sírástól elaludtam. Arra keltem, hogy egy rendőr kelteget. Azt kérdezte, miért vagyok egyedül.
A nővérem lelécelt. Velem pedig közölték, hogy árva vagyok. Innentől már nem sok minden rémlik. Csak arra emlékszem, hogyan másztam fel könnyedén a több méteres fára, hogyan nőttek a körmeim karmokká, meg ehhez hasonló apróságok. Kezdtem olyan hajlékonnyá válni, mint egy macska. Már csak a fülek hiányoznak a fejemről. – Ki gondolta volna, hogy egy ilyen történetet végig tudok mondani sírás nélkül? Senki.
Kitöröltem a szememből az utolsó könnycseppeket. Éreztem a döbbent tekinteteket a hátamon. Igyekeztem ártatlan fejet vágni.

- Most miért bámul így rám mindenki? – Hülye kérdésre, hülye válasz…

- Te ilyen dolgokat nem mondasz el nekem?! – Tory döbbenten meredt rám. A szeméből valami ilyesmit olvastam ki:” Mit nem mondtál még el nekem?”.
- Jaj Tory, ne csináld már! Most őszintén! Ha elmondtam volna, akkor vagy simán csak lehülyézel, vagy sárgaházas faszikat hívsz! – Elgondolkodott igazamon. Figyelmemet újra Uraharára fordítottam.

- Most már elégedett? Oké. Köszönöm a vendéglátást! – Senki nem próbált megállítani, amikor kiléptem a boltból. Egy pillanatig haboztam, mert nem tudtam a hazafelé vezető utat. De nem kellett sokáig ezen aggódnom.

- Nem arra. Erre. – Ichigo arcán még mindig virított a lázpír. Meglepetten indultam utána a mutatott irányba. Csodálkoztam, hogy utánam jött. Azt hittem, emésztgetni fogják még egy darabig… Tévedni emberi dolog.
Némán, kínos csendben mentünk. Ő elől, én mögötte.
- Ichigo… - A fiú hátra pillantott a válla felett.

- Jobban vagy? – Megdöbbentem a kérdésén. Nem mintha én nem ezt akartam volna kérdezni.

- Ezt nekem kellett volna kérdeznem. – Megvonta a vállát, majd továbbra is várva a választ, rám bámult. Vörösödő arcomat a hajam mögé rejtve bólintottam.
- Ja. Bár nem értem, miért kéne rosszul éreznem magam…
-

Nem lehet könnyű ekkora terhet cipelni a válladon. – Barna tekintetében mélyre lehetett látni, de én semmit nem tudtam kiolvasni belőle.
- Az már a múlt. Jobban szeretek a jelennek élni. De te még mindig nem válaszoltál, Ichigo. Jobban vagy? – Válasz gyanánt megvonta a vállát, de nem állt szándékában többet mondani. Megcsóváltam a fejem, majd megszaporáztam lépteim, hogy mellette tudjak menni. Jólesett a közelsége.
- A többiek hogy fogadták?
- Láthattad. Szerintem Tory azóta is téged szid. Rosszul esett neki, hogy nem mondtad el.

- De most, hogy megismertünk titeket, legalább egyből elhitte! – Mosolyogva gondoltam bele, ahogy barátnőm elátkozza Őseimet.

- Apropó, mit mondott a suli orvos? – Ichigo nagyot sóhajtva megvakarta a fejét. Fáradt, barna szemeit rám emelte.

- Nem igaz, hogy nem bírsz leszakadni a témáról…
- A kérdésre felelj!
- Egy kicsit megfáztam a legutóbbi Lidérc támadáskor. Ennyi. Nem értem, miért kell ennyit lovagolni rajta. – Durcásan elfordítottam a fejem. Az ember lányának már azt sem engedik meg, hogy aggódjon.
- Na, mi van? Megsértődtél?
- Meg! – Vigyora láttán nevetnem kellett. Hazaérve újfent részesülhettem Kurosaki Papa ölelésében. Ezúttal nem bántam. Úgy éreztem, hogy bár alig pár napja vagyok itt, szeretnek ebben a családban. Karin és Yuzu fáradt sóhajjal vették tudomásul apjuk és bátyjuk újabb veszekedését. Mosolyogva ültem le hozzájuk a kanapéra.

- Hogy telt a napod, Nash? – Karin és Ichigo voltak az egyetlenek, akik a rendes nevemen hívtak. Megvontam a vállam.
- Eltelt. Ha nem gond, megyek és ázok egy kicsit. – Felálltam, és besétáltam a szobámba. Szinte szoborrá merevedtem. Az ágyamon egy apró plüss oroszlán parádézott… A bugyimmal a fején. Halkan bezártam magam mögött az ajtót. Megköszörültem a torkomat, mire az abbahagyta a játékot, és remegve felém nézett. Mielőtt akármit is mondhattam volna, kopogtak az ajtón, és Ichigo lépett be.

-Nash, Yuzu azt kérdezi, holnap jössz-e velünk… - A hang a fiúban ragadt, ahogy meglátta a plüsst, feje tetején a fehérneművel… - a kajáldába?
 Nyugodtságot színlelve a döbbent fiúhoz fordultam.
- Van valami hozzáfűzni valód? – Remegő kézzel lekaptam a kegyelemért sikítozó állat fejéről a fehérneműt. A fiú bólintott.
- Van. Nyitott ablakon keresztül, ha lehet. – Ezzel kifordult az ajtón. Én visszafordítottam figyelmemet a rettegő plüss felé.

- He… he… hello! Kon vagyok! Hát te, szépséges hölgy? – Nem vártam meg, míg újabb széptevésbe kezd. Lassan az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam.
- A nevem Nashua. És most… - Megragadtam a fejét, és egy határozott mozdulattal kivágtam az ablakon. - … KIFELÉ!

Idegesen szedtem össze a holmimat, és a fürdőszobába vonultam. Tele engedtem a kádat forró vízzel, és nyakig belemerültem.
Sokáig áztattam magam. Aztán sajnos kihűlt a víz, így kiszálltam, és magam köré tekertem a törülközőt. Fáradtan bámultam bele a tükörbe.
A szemem alatt hatalmas, fekete táskák. A szám is kiszáradt…

- Nagyszerű… - A szemem kerekre tágult, a gyomrom hirtelen összeszorult. A térdem megremegett, majd felmondta a szolgálatot. A félelem átjárta minden porcikámat, nem engedve azt, hogy levegőhöz jussak.

A mosdókagylóba kapaszkodva, felvettem a ruháimat. Kivánszorogtam a fürdőből. A lábaim újra cserbenhagytak. Egyenesen a szobájából kilépő Ichigo karjaiba zuhantam.
- Nash! Mi történt? Az istenit, Nash mondj már valamit! – Hangja kétségbeesetten visszhangzott a fülembe. Erősen kapaszkodtam a karjába, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba.
- Ichigo… Van itt valami! – Félve, sőt, inkább rettegve bámultam fel a barna szemeibe. Aztán a lábam alá nyúlt, és felemelt a földről. Nem az én szobámba vitt, hanem a sajátjába. Leültetett az ágyára, de amint elengedett, ijedten kaptam a pólója után.

- Semmi baj, Nash. Nem hagylak itt. – Mosolya egyáltalán nem nyugtatott meg. Volt a közelembe valami… halálos. Nem tudom leírni. Nem tudom, hogy mi volt az. De ott volt. És Ichigo nem érezte. A szeme gyanakodva járkált ide-oda, de nem látott vagy érzett semmit. Visszasétált hozzám, és leguggolt elém. Bátorítóan megszorította a térdemet. Remegésem kezdett alábbhagyni, légzésem nyugodttá vált. De a félelem nem tűnt el. Rettegtem a gondolattól, hogy el kell mozdulnom a védelmet jelentő Ichigo mellől.

- Aludhatok ma veled? – A hangom alig volt több suttogásnál, mégis olyan volt, mintha ordítanék. A fiú döbbenten nézett opálkék szemeimbe.
- Mitől félsz, Nash? – A kérdés akaratlanul is könnyeket csalt a szemembe. Megráztam a fejem, nehogy Ichigo észrevegye.
- Nem tudom… - Nem vette le rólam a tekintetét, ahogy én sem róla. A lázpír eltűnt az arcáról, és már egész jó színben van. Vagyis volt, míg a szívbajt nem hoztam rá… De a válaszán megdöbbentem.

- Rendben. Áthozom a cuccodat. – Rémülten kaptam a keze után. Tényleg itt akar hagyni egyedül?
Értetlenül nézett rám, majd megvakarta a fejét, és megadóan leült az ágyra. A semmibe bámulva merengtem a történtekről, mikor Ichigo bemászott az ágyba. Nézett egy darabig, majd pirulva felhajtotta a takaró szélét. Vörösödve értettem meg, mire gondol. Való igaz, hogy én akartam vele aludni…
Engedelmesen bemásztam a fal felöli oldalra. Mikor Ichigo magunkra hajtotta a takarót, kényelmesen elhelyezkedtem. Szinte azonnal álomba zuhantam.

Valamikor hajnalban fölriadtam. Ichigo karja a derekamon volt, éreztem leheletét a fejem búbján. Magzati pózban közelebb húzódtam széles mellkasához, majd ismét elnyelt a jótékony sötétség.