XII. Fejezet: Meredek Szerelem

XII. Fejezet

Kialvatlanul, nyűgösen, ráadásul elgémberedett tagokkal ébredtem. Egész éjszaka nem mertem megmozdulni, nehogy Ichigo véletlen fölébredjen. Az említett még édesen aludt, annak ellenére, hogy az óra lassan a delet ütötte. A feje még mindig az ölemben pihent, míg egyik keze szinte birtoklóan simult a combomra. A másik keze a derekamat ölelte. El nem tudtam képzelni, hogy lehet neki kényelmes ez a testhelyzet.

Óvatosan végigsimítottam az arcán és egy puszit nyomtam rá. Szeme alig láthatóan megrebbent, de nem nyitotta ki.

- Ébresztő, hasadra süt a nap… - Suttogásomra sem reagált azonnal. Légzése kicsit felgyorsult, míg végül mégiscsak „felébredt”. Álmosan pislogott rám.
- Nash? – Hangja alig volt hangosabb egy apró sóhajnál. Zabálnivaló!

Végigsimítottam a haján, és egy apró csókot nyomtam a szájára. Persze, hogy nem úsztam meg… Egyik kezét a tarkómra szorította, így mélyítette el a csókunkat. Mivel sajnálatos módon valamikor levegővételre is kell időt szánni, zihálva néztünk egymás szemébe.

- Át kellene kötni a sebed. Behívom Inouét, jó? – Nem tudom, hogy a távozásom gondolatára, vagy a lány megjelenése miatt húzta el a száját. De ez nem is lényeges.

Szinte még ki sem mondtam a nevet, Orihime nyitott be a szobába. Zavartan járatta kettőnk között a tekintetét. Enyhe bűntudat kerített a hatalmába, hisz meg sem köszöntem neki azt, amit Ichigoért tett…
Rámosolyogtam a fiúra, majd feltápászkodtam és kimentem. A konyha felé vettem az irányt, hisz tegnap este óta nem ettem semmit. Ott aztán a kupaktanácsot tartó Urahara-Yoruichi párosba botlottam. Gondterhelt arcukról semmi jót nem olvastam ki. Fájdalmas képpel meredtem rájuk.

- Nem fog tetszeni, amit hallani fogok, igaz? – Aggódva letelepedtem melléjük, éhségemről azonnal megfeledkezve.
- Aggódunk Ichigo sebe miatt. Elég különös, hogy Inoue-san nem tudta begyógyítani, nem gondolod? – Yoruichi összevont szemöldöke nem volt túl biztató látvány. Hisz elég nagy baj, ha még Ő is tanácstalan…
- Mire gondoltok? Méregre? – Egy aprót bólintottak. Aggódva fordultam vissza Ichigo szobája felé. Urahara nyugtatóan megveregette az asztalon pihenő kezemet.
- Nem lesz semmi baj. Bármilyen ellenmérget ki tudok keverni. Már ha ilyesmiről van szó. – Hálásan mosolyogtam rá. Szükségem volt a nyugtató szavakra.

A beszélgetés után ettem egy pár falatot, majd kimentem sétálni.

Érdekes, hogy az emberek mennyire függenek a szeretteiktől. Ezt mindig is nyálasnak tartottam. Olyan dolgokra emlékeztettek, mint amik a filmekben vannak. Hisz a valóságban nem létezhet olyan dolog, hogy „őszinte szerelem”. Mert végül is, mit jelent a szerelem? Mi az egyáltalán? Akárkit megkérdezel, senki nem fog tudni válaszolni. Jönnek a szokásos dumák, hogy „Mikor meglátod, apróra zsugorodik a gyomrod, a szíved gyorsabban kezd verni” és stb.

De nem ugyan ezt érezzük akkor, amikor félünk? Mikor a jeges rémület átjárja minden porcikánkat?
Senki nem tud normális magyarázatot adni, hiába is várjuk.

De amikor meglátjuk Őt… Tényleg olyan érzés, mint amiket gyermekkorunkban anyukáink mesélték. A gyomrom úgy remeg, mintha pillangók laknák, a szívem hevesebben kezd dobogni. De a félelemmel ellentétben, ezek a dolgok jó érzéssel töltenek el. Főleg ha tudod, a másik ugyan így érez.
Irreális, hogy mennyire szükségünk van egy társra. Egy olyan társra, aki kiáll mellettünk és megvéd. 

Ijesztő az a szeretet, amit érzek…

Vonz magához, de mégis megrémít.

Kiskorom óta nem függtem ennyire senkitől. Még Torytól sem. Nem vártam segítséget, mert azt hittem elég nagylány vagyok ahhoz, hogy a saját életem éljem. De jobban belegondolva, mindig más segített. Hisz Torynál lakom, az Ő édesanyja tart el engem is. Most pedig Ichigo önmagát áldozta fel azért, hogy én élhessek. Két hónap telt el, két hónapja annak, hogy Ichigo és Én szeretjük egymást. Két hónap együttlét után képes lett volna feláldozni önmagát, értem.

Miért?

Miért tesz boldoggá az, hogy valaki ennyire szeret? Miért örülök annak, hogy valaki meg akart halni értem? Miért szeret ennyire Ichigo?

Itt van ez a sok miért... És egyikre sem tudom a választ. Pedig ki tudhatná, ha nem Én?

Mélyet sóhajtottam, majd a lemenő nap felé fordítottam a fejem. Olyan sok a kérdés, de senki nem tudja a választ. Elcsépelt sztori, nem?

- Nash! – A hang irányába kaptam a fejem. Tory szőke haja szinte lebegett utána, ahogy felém futott. Zöld szemeiben aggódás és megkönnyebbülés csillogott egyszerre. Egészen felé fordultam és megvártam, hogy kifújja magát.
- Na végre megtaláltalak. Reggel óta nem láttalak, Ichigo meg már az ajtót kaparja idegességében. Normális vagy, te liba?! Egy nappal ezelőtt még ki akartak nyírni, te meg egyedül futkározol naphosszat?! – Meglepett a hirtelen hangulatváltozása. Észre sem vettem, hogy ennyire elment az idő. Ichigo biztos nagyon mérges lesz rám…

- Ne haragudj… Nem figyeltem merre megyek, csak úgy elindultam. – Tory mérgesen rám bámult, majd elindult visszafelé.
- Kezdjük ott, hogy el sem kellett volna indulnod, de mindegy. Menjünk, mielőtt Ichigo ledönti a házat. – Mosolyogva követtem és belékaroltam.
- Na mesélj valamit ToTo! – Értetlenkedve meredt rám.
- Miről meséljek?
- Ugyan kérlek, az egész éjszakát Renji szobájába töltötted. Mi történt?
- Nem az, amire Te gondolsz! Perverz!
- Nem gondoltam én semmi rosszra. De mond már el! – Vörösödve elfordította az arcát. Aha, itt már lesz valami!

- Nem történt semmi. Bementem, elbőgtem magam, majd ott aludtam. Ennyi… - Döbbenten meredtem rá. Torynak nem szokása, hogy elsírja magát.
- Komolyan bőgtél? Te?!
- Jól van már, nem kell nagydobra verni! Egyszerűen megkönnyebbültem, hogy jól van! De el ne mond senkinek! Amúgy meg te is sírtál, nem?! – Vigyorogva megráztam a fejem. Itt most nem Én voltam a lényeg. Mosolyom egy cseppet sem halványult, mikor visszaértünk Urahara boltjához. Beléptem, mire minden tekintet rám szegeződött. Rangiku pattant fel a helyéről.

- Na végre, már azt hittük, a szobába kell láncolnunk azt az Idiótát! Menj be hozzá! Most! – Haptákba vágtam magam, majd egy tisztelgés után elvonultam. Ichigo szobájánál megtorpantam. Csak remélni mertem, hogy semmit nem vág hozzám. A szobáját nem hagyhatta el, a sebe miatt. Amúgy biztos, hogy utánam jött volna. De így… Kezdett bűntudatom lenni. Óvatosan beléptem és Ichigot kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam. Az ablak alatt ült, térdeit felhózva. Kezeit összekulcsolta, arra támasztotta a fejét. Megmertem volna esküdni, hogy remegett a keze…

Beléptem, mire felkapta a fejét. Szinte hallottam, ahogy hatalmas kő esett le a szívéről. Óvatosan elmosolyodtam és becsuktam magam után az ajtót. Megálltam és félredöntött fejjel meredtem a fiúra.
- Nem lenne szabad felkelned.
- Neked sem lett volna szabad elmenned. – Nem volt szemrehányás a hangjába, csak enyhe megrovás és aggodalom. Kitárta felém a karjait, mire Én gondolkodás nélkül hozzábújtam. Csókot nyomott a hajamra és ráfektette arcát.
- Egyszer már megkértelek, hogy ne hozd rám a frászt. Ennyit ér neked az, amit megígértél? – Bűnbánóan néztem fel barna szemeibe.
- Ne haragudj… De nagylány vagyok már. Tudok magamra vigyázni. – Óvatos puszit nyomtam az arcára, majd segítettem visszafeküdnie az ágyba.
- Nem akarsz ma velem aludni? – Meglepetten pislogtam Ichigora. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul. Tudom, hogy előző éjszaka is vele aludtam, de az nem volt előre eltervezve.

- Ha nem zavarok… - Zavartan rápislogtam, mire apró félmosoly jelent meg szája szegletében.
- Ha zavarnál, nem kérnélek. – Mosolyogva megpusziltam, majd kivonultam a szobából. Felkerestem Rangikut, aki éppen a konyhában lebzselt.
- Rangiku, haza tudnál kísérni? Szükségem lenne néhány dologra.
- Ne aggódj, minden cuccodat ide hoztuk. – Mosolyogva mutatott a konyha sarkába, ahol valóban az utazóm hevert, minden cuccommal együtt. Még az egyenruhám is bele volt gyűrve. Kikaptam egy fehérneműt és Ichigo egyik pólóját, amit pizsamaként használtam. Azért érdekelt volna, honnan tudták, hogy ez a pizsamám…

Elvonultam fürdeni és megmostam a hajamat is. Mikor beléptem Ichigo szobájába, azonnal a karjaiba vetettem magam. Szorosan hozzábújtam, Ő pedig a derekam köré fonta a karjait.
- Utálom ezt a semmit tevést… - Meg tudtam Őt érteni. Hosszú napokra ágyhoz láncolni… Elég rossz érzés. Én is jártam így egy párszor…

- Elhiszem, de bírd ki a kedvemért… - Felmosolyogtam rá, aztán a mellkasára hajtottam a fejem. Az ablakból már látni lehetett a csillagokat. Lehunytam a szemem és azonnal átjárt az álmosság. Még éreztem, ahogy Ichigo végig simított a hasamon.
- Ichigo?
- Hm?
- Szeretlek. – Csókot nyomott a hajamra és közelebb fészkelődött.
- Én is szeretlek. – Mosolyogva lehunytam a szemem és hagytam, hogy átjárjon az álom.

Hatalmas csattanás, egetrengető sikoly és társai ébresztettek. Ijedten felpattantam és az első, ami feltűnt, hogy Ichigo nincs mellettem. Kirontottam a szobából, elindultam a konyha irányába. Beestem az ajtón, egyenesen Orihime mellei közé.
- Jól vagy, Nashu-chan?
- Ja. Mi van itt?! Hol van Ichigo?! - Inoue aggódva fordult a másik irányba. Követtem a tekintetét. Hát mit ne mondjak, nem tetszett a látvány…

Az ablakból látni lehetett a hatalmas füstöt és rombolást. Az udvaron több kráter tátongott. Az egyik ilyenben fedeztem fel Ichigot és Liut. Az ereimben is megfagyott a vér nővérem láttán. Nem tehetek róla, kiskorom óta félek tőle. De az aggodalom most nagyobb volt. Ichigonak ágyban lenne a helye, nem csatatéren!

Ki akartam szaladni az udvarra, de Rangiku elém állt. Hiába könyörögtem, nem engedett ki.
- Sajnálom, Nash. Nem engedhetlek ki oda. Túl veszélyes. – Nem volt nehéz levenni a célzást.

Engem kerestek.

Odakint zajlottak az események. Visszafordultam az ablakhoz, hogy halljam, amit beszélnek.
- Fogalmad sincs, hogy az a törpe milyen kis álszent tud lenni, Ichigo! – Elakadt a lélegzetem. Számíthattam volna rá, hogy hamarosan lépni fog. Ugyan az a mondat játszódott le a fejemben, újra meg újra.

„Tudod, hogy kivel fogom kezdeni?”

A szívem hevesen dobogott és reméltem, hogy Ichigo nem hiszi egy szavát sem.
- Hidd el, Ichigo. Régebb óta ismerem, mint te. Egy önző kis hólyag, semmi más. Mit gondolsz, miért utál engem? Mert fáj az igazság. Jobban járnál, ha inkább messzire elkerülnéd… - Tett egy magabiztos lépést Ichigo felé. Ő nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel állt.

A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. Mégis hinne neki?
Liu az ablak felé fordította a fejét. Meglátott engem, mire gúnyosan elmosolyodott. Felemelte a kezét és csettintett egyet.

Akkor szabadult el igazán a pokol…

A mellettem levő ablak üvege darabjaira hullott. Egy semmiből előbukkanó kéz megragadta a vállamat, egy másik pedig befogta a számat. Tágra nyílt szemmel meredtem az előttem álló alakokra. A legutóbb is Liu társaságában láttam őket. A fiú erősen tartott, míg a lány(akinek a haja azóta sem lett szebb.)vigyorogva tapasztotta bőrkesztyűs ujjait a számra.

- Nash! – Rangiku ugrott mellénk, de mire a kardját lendítette, már kint álltunk az udvaron, Liu mellett. A nővérem hozzám lépett és az állam alá nyúlt. Ichigo még mindig nem nézett fel. Fájt a nemtörődömsége.
- Nézd csak meg, Ichigo. Szánalomra méltó, hisz még megvédeni sem tudja magát. Csak egy egyszerű kolonc. Jobb volna megszabadulni tőle, nem? – Liu közelebb hajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra. A térdeim megremegtek, és ha nem állt volna mögöttem a másik srác, nem tudtam volna egyhelyben megállni. Liu gúnyosan rám mosolygott és újra intett. Egy másik, ismeretlen férfi jött felénk. Nem is volt annyira ismeretlen. Ő volt az, aki helyettem Ichigot találta el. Szemeim lehunytam, még a lélegzetemet is visszatartottam. A férfi előhúzott egy egyszerű wakizasit, és amint mellém ért, a feje fölé emelte. Tényleg szánalmas vagyok…

- Ha egy haja szála is meggörbül, egyenként tépem ki az ujjaidat… - Egy emberként kaptuk a fejünket Ichigo felé.


Barna tekintetét Liu fekete szemeibe fúrta.
- Nem érdekel, hogy te mit gondolsz. Nem számít semmit. Az egész hülye monológodból semmi értelmeset nem vettem ki. És még ha igaz is lenne az, amit Nashről állítasz, az sem érdekelne. Mégpedig azért, mert én így szeretem, ahogy van. Az pedig, hogy nem tudja megvédeni magát, tényleg igaz. De egyáltalán nem baj, mert az Én dolgom Őt megvédeni. Úgyhogy addig eresszétek el, amíg szépen mondom! – Felemelte a kardját és a döbbent Liura szegezte.


Az megvetően elhúzta a száját. Nem számított arra, hogy Ichigo nem fog hinni neki. Szétnézett a birtokon, hogy szemügyre vegye, milyen esélyei is vannak. Nem juthatott túl sokra, mert intett a csapatának, mire elengedtek és elhátráltak tőlem. Szemeimet Ichigora függesztettem, nem törődve azzal, ami körülöttem történik. Ichigo nem nézett rám addig, amíg egy ellenség is akadt a környéken. Utoljára Liu távozott. Mielőtt elment volna odafordult Ichigohoz.



- Ha a szép szó nem működik, folyamodhatok keményebb eszközökhöz is. Szerintem vigyázz jobban a kis dögre, nehogy véletlenül baja legyen. – Gúnyos mosollyal tűnt el a szemünk elől.
Ichigo sokáig meredt még a nővérem után, aztán felém fordult. Nem mertem megmozdulni, lefagyva meredtem rá. A lábam nem mozdult, pedig szerettem volna odaszaladni hozzá, megölelni, magamhoz szorítani.
Egész testével felém fordult és rám mosolygott.



- Jól vagy? – Nem kellett többet mondania. A lábamat eleresztették a gyökerek és egy pillanat alatt a karjai közt termettem. Olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Kezeit a nyakam köré fonta, arcát pedig a hajamba temette.
- Hé, nincsen semmi baj. Nem fognak bántani.
- Hülye! Nem magam miatt aggódom! – Próbáltam visszafojtani, de kigördült egy könnycsepp. Ichigo eltolt magától, hogy le tudja törölni.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Nagyon nagyon szeretlek.

XI. Fejezet: Éjszakai Rémület

XI. Fejezet

Teltek a napok, hetek, hónapok. Lassan már a második hónapunkat töltöttük Karakurában, békességben. Liu gyakran okozott nekünk fejtörést, de tettlegességhez nem folyamadott. Felhőtlenül boldog voltam. Ichigo és Én a lehető legtöbb időt próbáltuk eltölteni együtt, de a barátainkat sem akartuk elhanyagolni.

Igazán megszerettem ezt a kis társaságot. Élveztem minden velük töltött percet. Izgalmasnak találtam kalandos életüket és előszeretettel néztem meg Ichigo edzéseit is. Igaz, kisebb szívgörcsökkel lettem gazdagabb minden ilyen alkalom után. Ő ilyenkor mindig kiröhögött. A szemétláda…

Gondolataimból Tory rángat vissza.

- Nash, figyelsz Te rám egyáltalán? – Zöld szemeit megrovóan emeli rám, miközben az egyik hajtincsemet húzogatta. Éppen Orihiménél tartottunk egy olyan „csajos estet”. Én voltam ott, Tory, Orihime, Rukia és Rangiku.
- Bocsi, egy kicsit elbambultam.
- Melyik résznél?
- Arra még emlékszem, hogy „Olyan édes, mikor értetlenül ráncolja a szemöldökét, de hát nem hagyhatom, hogy csak úgy megkapjon, nem? Küzdjön meg értem, és ha megérdemel, akkor összejöhet valami!” – Vigyorogva tartottam magam elé a kezem, ezzel kivédve Tory párnával mért csapását.

- Ugyan már Tory. Lassan több mint két hónapja húzod az agyát! Arról nem is beszélve, hogy hamarosan letelik a fél év. – Arcunkról lehervad a mosoly, szomorúan gondoltunk bele abba, hogy haza kell utazzunk. Nagyon nem fülledt hozzá a fogam. Igaz, akkor talán még korán volt ezen gondolkodni, de ez az aprócska kis probléma úgy fúrt lyukat a boldogságunkba, mint egy alantas féreg. Gondolatainkból Rangiku rángatott vissza.

- Ugyan csajok, ne lógassátok itt nekem az orrotokat. Figyeljetek csak! – Fogalmam sincs honnan, egy üveget húzott elő. Bizalmatlanul méregettem a díszes korsót, míg Rukia csak a fejét fogta.
- Rangiku-san, ezt igazán nem kéne…
- Rangiku… Ez mi?
- Ne kérdezzetek, inkább kóstoljátok meg! – Az orrom alá dugta, mire engem megcsapott a tömény alkoholszag. Szőke barátnőm, az Urahara eset után, pillanatok alatt megérezte az alkoholszagot és Inoue háta mögé menekült.

- Ki van zárva! Engem erre többet rá nem vesztek! A legutóbbi eset után is legalább három napig beteg voltam! – Fintorogva a kezembe vettem a korsót. Bizalmatlanul megszagoltam, utána fintorogva fordultam Tory felé.

- Én megkóstolom, de ugye hazacipelsz?
- Hallod, felőlem a hátamon is aludhatsz, de ezt látnom kell. Úristen, még sose láttalak részegen! – Izgatottan csúszkált közelebb. Rányújtottam a nyelvem, majd a számhoz emeltem a korsót. Gyorsan meghúztam, majd köhögve visszanyújtottam a nevető Rangikunak.
Éreztem a torkomon végigcsúszó, maró folyadékot. Mit ne mondjak, nem élveztem…

- Fúúj! Ezt soha többé. – Krákogva próbáltam meg gyorsítani az íz eltűnését. Tory szinte már a földet csapkodta örömében. Közelebb araszolt hozzám, és a szemembe nézett.
- Na? Részeg vagy?
- Nem látlak szebbnek, szóval nem valószínű. Amúgysem rúgok be ennyitől! – Sértődötten karba tettem a kezem, majd az órára néztem. Az már lassan éjfélt mutatott.

- Na csajok, nekem ideje haza baktatnom. Az uram már biztos izgul. – Mosolyogva feltápászkodtam és az ajtó felé vettem az irányt. Rangiku azonnal feltápászkodott és utánam eredt. Kérdőn néztem rá a vállam felett.
- Ichigo kinyírna, ha egyedül engednélek el ilyen későn. – Mentegetőzve emelte maga elé a kezeit. Megvontam a vállam, majd intve egyet a többi lány felé haza indultam.

Tory elmerülten nézett ki a fejéből. Gondolati újfent csakis és kizárólag egy személy körül forogtak. Vörös haj, tetkós homlok, édes mosoly. Ez az, amit Tory igazán akart. De nem lehetett naiv. Hiszen mi a garancia arra, hogy nem veri át? Mi a garancia arra, hogy nem tűnik el az életéből, amint Ő visszautazott?
 Hát ez az. Nincs rá garancia.

Tory pedig félt a csalódottságtól. Nem tudta ugyan nem észrevenni a férfi közeledését, de nagyon félt tőle. Nem Renjitől. A saját érzéseitől félt. Még sosem volt szerelmes. Úgy érezte az, amit érez nem barátság és nem szerelem. Inkább érezte gyermeteg rajongásnak. Amit már csak egy hajszál választ el a szerelemtől. Ijesztő logika.

- Tory-chan, ideje lenne aludnunk, nem? – A lány Inouéra emelte zöld szemeit. Értetlenkedve fordult felé egész testével és az órára pillantott.
 Fél kettő. Vajon hol marad a nő ennyi ideig?
- Nem várjuk meg Rangikut? – A kérdést szinte még fel sem tette, az említett hatalmas robajjal beesett az ajtón. Testét sok apró karcolás borította. A két lány ijedten pattantak fel a helyükről.
- Rangiku-san! – Inoue már nyújtotta a kezét, hogy meggyógyítsa, de a nő idegesen elhessegette a segítő kezeket.

- Azonnal Uraharáékhoz kell mennünk! Ne bambulj már, hanem emeld fel a segged és igyekezz! – Kétségbeesetten rivallt rá a döbbent Toryra. A szőke azonnal kapta magát és nem törődve azzal, hogy egy falatnyi hálóingben feszít, követte a zilált barátnőjét. Rohanás közben azért próbált egy-két információt kiszedni a halálistenből.

- A francba is Rangiku! Mi történt?! Ugye Nash nem sérült meg?! – Riadtan bámulta az előtte futó nő hátát.
- De igen, bár csak néhány karcolás. Ichigo és Renji rosszabb állapotban vannak. Sokkal rosszabban… - Tory a mondtat első felét hallva megkönnyebbült, de amint a másik fele is eljutott a tudatáig, szívét szörnyű aggodalom töltötte el.

- Hogy sérültek meg? A rohadt életbe, válaszolj már!
- A lábad járjon ne a szád! Hamarosan mindent megtudsz! – Befordultak az utolsó kanyarba és már be is értek Urahara kertjébe.
Hatalmas csattanással estek be az ajtón.

A bejárat felé kaptam a fejem és azonnal megkönnyebbültem Tory és Inoue látványától. Előbbi hozzám sietett, míg utóbbi azonnal a belső helyiségek felé vette az irányt.
- Nash! Uram isten, jól vagy?! – Szipogva néztem végig magamon. A térdnadrágom szinte cafatokban lógott rajtam, míg a combomat alvadt vér borította. Tory kérdésére csak bólintottam, majd arcom a kezeimbe temetve, sírva fakadtam.

- Nem az én vérem. Ichigo… Ichigo és Renji is… - Nem tudtam folytatni. A zokogás erősebb volt, mint én. Gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Egy hisztis gyerek vagyok, aki védelemre szorul és púp mindenki hátán. Tory vigasztalóan tette a kezét a hátamra. Ugyan előttem ült, a lába még így is remegett.
- Mi történt, Nash? Mi van Renjivel? – Megráztam a fejem. Nem tudtam erről beszélni. Akkor és abban a szent percben nem. Yoruichi sietett a segítségemre. Lefejtette a vállamról Tory kezét, és leültette az asztalhoz.

Én tovább kuporogtam a sarokban.
- Nem tudjuk, hogy kik voltak. Annyi biztos, hogy Nash volt a célpont.
- Kérlek, az elejéről kezd! Nem értek semmit!
- Ichigo elindult hozzátok, mert nem akarta, hogy Nash egyedül kóboroljon. Útközben összefutott azzal a balfék Abaraival. Akkor támadtak rájuk. Öten voltak és nem tűntek túl erősnek. De a látszat csalt. Nash és Rangiku a harc közepén toppantak a helyszínre. Az egyik fazon azonnal rájuk támadt, de Őt Rangiku kezelésbe vette. Viszont volt még egy hatodik, akit nem vettek észre. Megtámadta Nasht. – Tory értetlenkedve hallgatott és egyre sápadtabb lett.
- De… Nash azt mondta, hogy Ő nem sérült meg…

- Ő valóban nem. Ichigo a testével védelmezte Őt. – Úgy nézett ki, Toryt az ájulás kerülgeti.
- És Renji?
- Négyen támadtak rá egyszerre. Alávaló, aljas trükkökkel sikerült ártalmatlanná tenniük. És most szépen fogalmaztam. – Barátnőm reakcióját Inoue szakította félbe. Karjait átkarolva jött oda hozzánk.
- Renji már jobban van, de Ichigo sebét valamiért… nem tudtam teljesen begyógyítani. – Szomorúan lehajtotta a fejét. Felálltam és odasétáltam elé.
- Túl fogja élni? – Ez a három szó olyan nehezen jött ki a számon, mintha valaki a két kezével markolná a torkom. Inoue rám emelte barna szemeit, majd hosszas szünet után bólintott.
- Nagyon sokáig fog tartani, míg begyógyul, de jobban lesz. – Ajkaimat reszketeg sóhaj hagyta el.

- Bemehetek hozzá? – A lány bólintott, mire azonnal kikerültem és Ichigo szobája felé vettem az irányt. Halkan húztam el az ajtót, hátha alszik.
Ahogy ott feküdt a hófehér ágyneműk között, hulla sápadtan… Leírhatatlan rémület kerített a hatalmába. Aztán meghallottam a legszebb hangot a világon.

Ichigo egyenletes szuszogását.

Közelebb araszoltam hozzá. Kezemet a homlokára tettem és végigsimítottam az arcán. Újra felrémlett előttem az a végzetes pillanat…
Az, amikor Ichigo elém vetette magát.

Mikor egy könyvben azt olvastam, hogy a főhős feláldozza magát élete szerelméért, egyszerűen csak aranyosnak találtam. Aranyos volt, de olyan snassz… De akkor, abban a pillanatban, mikor Ichigo feje az ölemben pihent, egyáltalán nem éreztem aranyosnak. A jeges rémület szorítatta a szívemet és kétségbeesetten kérleltem Őt, hogy maradjon velem. Renji üvöltése alig jutott el a tudatomig. Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy Yorucihi megfogja Ichigot és elviszi. Kétségbeesetten utána akartam menni. Éreznem kellet Ichigo közelségét. Éreznem kellett azt, hogy él.
Könnyeimnek újfent nem tudtam gátat szabni. Próbáltam visszatartani, de azok úgy ömlöttek, mintha kötelező volna.

Erősen lehunytam a szeme, és szabad kezemmel le akartam törölni az árulókat.
De egy másik kéz beelőzött.
Ichigo hűvös tenyere az arcomra simult és letörölte kibuggyanó könnycseppjeimet.

- Miért sírsz? – Elhalló hangjában őszinte érdeklődést hallottam. Szemeinek barna melegsége átjárta lelkem összes zugát.
- Mert lökött vagy, azért! Mit csináltam volna, ha meghalsz?! Miért nem gondolkozol sosem?! – Szerettem volna ordítani, hisztizni, toporzékolni! De féltem, hogyha most felemelem a hangom, ott helyben összeomlok, mint egy gyenge lábakon álló kártyavár. Ichigot nem hatotta meg egyik kérdésem sem. Mosolya sm halványult.

- Nem volt se idő, se szükség gondolkodásra. A legfontosabb Te vagy Nash. Ezt már milliószor elismételtem, és még most sem tudod nekem elhinni.
- Én elhiszem, de…
- Bízol bennem, Nash? – Döbbenten meredtem Ichigo komoly, barna tekintetébe. Természetes, hogy bízom benne, de a kérés akkor is váratlanul ért. Végül közelebb hajoltam hozzá.
- A gyanú megbetegít, a bizalom meggyógyít. Ha ez valóban így van, akkor nagyon hamar  lábra állsz majd. – Ichigo mosolyogva megrázta a fejét.

- Egy egyszerű igen is megfelelt volna.
- De az olyan snassz! De most nem ez a lényeg. Inkább aludj. – Rámnézett, majd úgy helyezkedett, hogy a fejét az ölembe tudja fektetni. Mosolyogva kisimítottam egy tincset a szeméből. Csukott szemhéjaira egy-egy csókot hintettem.

Tory az ajtó előtt tétovázott. Nem tudta eldönteni, hogy belépjen e vagy sem. Nem tudta eldönteni mi történik akkor, ha benyit. Végül úgy döntött, hogy inkább bánja meg azt, hogy megtette, mint az, hogy nem.
Elhúzta az ajtót, és óvatosan belépett. Az első dolog amin megakadt a szeme, az az üres futon volt. Összevont szemöldökkel beljebb lépett és szétnézett a szobában. A keresett személy a teraszon üldögélt, egy lábát felhúzva, kiengedett hajjal.
- Renji… - A szólított felkapta a fejét és a lány felé fordult. Meglepettnek tűnt.
- Tory? Hát te? – A szőke lány zavartan gyűrögette a hálóinge szélét. Végül nem válaszolt, csak leült a férfi mellé.

- Hogy vagy? – Renji nem válaszolt azonnal. Szemeit visszafordította a csillagok felé.
- Megvagyok. Rangiku rángatott ide? – Torynak rosszul esett a kérdés. Ezek szerint a férfi nem hiszi, hogy magától is képes lenne idejönni, hogy lássa. Bosszúsan felpattant és ki akart vágtatni a szobából, de a vörös ezt megakadályozta. Elképesztő gyorsasággal kapta el a csuklóját és rántotta az ölébe. Szorosan magához szorította a lányt, úgy susogott a fülébe.

- Ne haragudj. Nem úgy értettem. – Tory arca azonnal színt váltott. Hogy Renji nem vegye észre vörösödő arcszínét, arcát a férfi mellkasába fúrta.
A vörös nem mondott semmit, csak megnyugtatóan simogatta a megkönnyebbüléstől zokogó, karjaiba bújó törékeny szőkét.

X. Fejezet: ...és döntések

X. Fejezet

A fejem előrehajtva hallgattam azt a szitokáradatot, amit Ichigo a nyakamba zúdított.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Mi van, ha az a mocsok kicselez minket? Nem tudok mindig ott lenni, hogy megvédjelek, értsd már meg! Legalább kezdj el gondolkodni, mielőtt cselekszel! – Renji úgy döntött, közbeszól.

- Bagoly mondja verébnek effektus.
- Kuss! Neked nem osztottam lapot!

- Sajnálom, Ichigo. De nem lett baj. Nem történt semmi. – Nem emeltem fel a fejem, nem akartam a szemébe nézni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mi van, ha Liu nem csak fenyegetőzik. Ha bántja Ichigot csak azért, mert én a közelében akarok lenni. Mit tudnék tenni? Mihez kezdjek?!
Szinte éreztem, ahogy Ichigo közelebb lép és az állam alá nyúl. Pont úgy, ahogy percekkel ezelőtt Liu tette.

Ijedten elhátráltam tőle és futásnak eredtem. Éreztem a hátamon Ichigo döbbent pillantását, Tory kétségbeesett kiabálása még sokáig csengett a fülembe. 

Fogalmam sincs, meddig futottam. Kifulladva álltam meg, kezeimet a térdemre támasztottam. Felemeltem a fejem, hogy megszemléljem, hova kerültem. Körülöttem hatalmas Sakura fák rengetege magaslott, fülemet megcsapta egy patak csobogása. Arra vettem az irányt. Nem is kellett sokat mennem, hamarosan a patakparton találtam magam. Lerogytam egy kiálló kőre és tenyerembe temettem arcomat.

Azt szokták mondani, hogy az ember önzősége sokkal nagyobb, mint a szeretete. Ha ez igaz, akkor miért érzek mégis bűntudatot? Miért fáj arra gondolnom, hogy én okozom Ichigo és Tory vesztét is?

De visszanézve az életemet, tényleg nagyon önző voltam. Sose törődtem azzal, hogy talán Liunak fájt az, hogy többet kaptam, mint Ő. Sose érdekelt, hogyha a két húgom miattam sírtak. Az sem érdekelt, ha a szüleimtől jogosan kaptam büntetést. De hát ezek gyermeki dolgok! Gyerek voltam és rettentő önző. Mint minden korombéli akkoriban.

Nem lettem okosabb attól, hogy újra végiggondoltam az életemet. Gondterhelten elmorzsoltam az utolsó könnycseppeket. Elég sokáig töprenghettem életem értelmén (megjegyzem, nem sokra jutottam), hisz mire feleszméltem már rég besötétedett. Feltápászkodtam ülőhelyemről és nyújtózkodtam egy hatalmasat. Elgémberedett végtagjaim elégedetten roppantak egyet. Kicsit nehezemre esett megtalálni a visszafelé vezető utat, de sikerült. Az ember azt hinné, hogy egy macskának jó az irányérzéke. Hát nem…

Hogy csinálhattam ekkora hülyeséget? Sötét is volt és egyedül is voltam. Úgy döntöttem, csinálok egy gyors hátraarcot és visszaülök a kőre.

A kis patak minden fuvallatra fodrozódni kezdett, míg a halk tücsökciripelést hallgatva eluralkodott rajtam az álmosság. A szemem fáradtan lehunytam és kiürítettem a fejem. Nem akartam semmire és senkire gondolni. Csak nyugalmat szerettem volna.

A bokor halkan megrezzent. Felriadtam felszínes álmomból és felugrottam. Támadóállásba helyeztem azt a

fahusángot, amit még pihi előtt magam mellé tettem, vész esetére. Milyen jól tettem!

A bokor újra megrezzent. Hallottam mögötte a puha lépteket, és valami halk hangot mellé. Talán szitkozódás?
A bokorból hirtelen kirobbant valaki, mire én visítva előrelendítettem a botot. Telitalálat.

Lihegve néztem a lábam előtt fetrengő és káromkodó Renjit. Kikerekedett szemekkel dobtam el a husángot és melléguggoltam.

- Uramisten! Jól vagy, Renji? Ne haragudj, azt hittem valaki más az!
- Ki a francot vártál, a Jézuskát? Így akarjon neked segíteni valaki…
- Ne haragudj, nagyon fáj?
- Au! Naná hogy fáj, ha taperolod!!
- Bocsiii! – Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek során segítettem felkelni a földről. A fejét fogva ült le oda, ahonnan az előbb még miatta pattantam fel.

- Mit csinálsz, Nash? – Felvont szemöldökkel, értetlenül meredtem rá.
- Veled beszélek.
- Ne legyél hülye! Úgy értettem, hogy mi a franc ütött beléd?! – Lehajtottam a fejem, arcomat hajam mögé rejtettem. Vettem egy mély levegőt, és ránéztem a vörösre.
- Nem lényeg. Ez az én bajom.

- Tory elmondta. – Na paff…
- Akkor meg mi a francért kérdezed?!
- Csak biztosra akartam menni! Különben se üvöltözz velem! – Sértődötten karba tette a kezét a mellkasán. Idegesen a tenyerembe hajtottam a fejem.

- Ugye tudod, hogy Ichigo nagyon kivan akadva? Mikor Tory elmesélte ezt a sztorit, teljesen kikelt magából. Nem lehetett eldönteni, hogy legszívesebben Liut nyírná ki vagy először téged tenne helyre. Ha még itt akarsz maradni egy kicsit, megértem. Kapsz a fejedre, ha visszamész! – A végét már nevetve mondta, míg engem azonnal kivert a víz.

- És te mit keresel itt? – Abbahagyta a nevetést és komolyan felém fordult.
- Téged. Mindenki Téged keres, Nashua. Ichigo a haját tépi aggodalmában. Gyere, elkísérlek. Úgy érzem, nem lehetnek messze. – Ezt még ebben a helyzetben sem hagyhattam szó nélkül.

- Vezess, blöki!
- Anyád! – Nevetve szaladtam utána és mellészegődtem.

- Renji… Nagyon vigyázz rá. – Magasba szaladt a szemöldöke, miközben megtorpant. Láttam, ahogy egy verejtékcsepp indul útnak a homlokáról.
- Miről beszélsz?! Kire vigyázzak?
- Rosszul hazudsz, Renji. Tory egy kissé nagyszájú, de nagyon szerethető lány. A legjobbat érdemli. – Úgy tűnt, feladja a titkolózást.
- Én vigyáznék rá, de nem úgy néz ki, mint akinek szüksége van pont az Én védelmemre.
- Nagyon hamar feladod. Elmondok neked egy titkot, jó? Női praktika. – Mosolyogva hajoltam a füléhez.
- Küzdeni kell. Akármilyen akadályt gördít eléd Tory, azt azért teszi, hogy próbára tegyen. Látni akarja, mire vagy képes azért, hogy vele lehess. – Renji hálásan biccentett felém egyet.
- Kösz, Nash.

- Áh, nincs mit. Kicsit önzőnek tűnik, de általában mindenki így csinálja. – Néma csendbe burkolóztunk, így mentünk tovább. A környéket szemlélve döbbentem rá arra, hogy Urahara boltja felé vettük az irányt.

Alighogy betettük a lábunk az udvarra, kicsapódott az ajtó. Először Tory csapódott ki a boltból, egyenesen a nyakamba vetette magát. Másodjára Rangiku, Inoue és Rukia siettek ki hozzám. Még Toushiro és Ikkaku is odajöttek érdeklődni a hogylétem felől.

Ichigo nem jött oda hozzám. Megállt az ajtóban és annak támaszkodva nézett rám. Átható barna szemei megbabonáztak, nem tudtam elszakadni tőle. Elszégyelltem magam, mikor arra gondoltam, mennyi aggodalmat okozhattam neki.

Odasétáltam elé, bűnbánó szemeket meresztve. Rám nézett, de egy arcizma sem rezdült meg. Mélyen beszívtam a levegőt, majd átkaroltam a derekát. Szorosan megöleltem, arcomat a mellkasának döntve. Nem ölelt vissza.
- Nagyon sajnálom Ichigo. Nem akartam bajt okozni. – Vártam pár pillanatot. A többiek némán bementek az épületbe, így már csak mi ketten maradtunk kint.
Elkeseredve vettem tudomásul, hogy Ichigo ugyan olyan hideg. Lazítottam az ölelésemen és elakartam távolodni. Akkor éreztem meg erős karjait a derekam körül. Boldogan bújtam közelebb hozzá. Állát a fejem búbjára támasztotta, ujjai a gerincemen zongoráztak.
- Soha többé ne hozd rám a frászt! – Megkönnyebbülten bólintottam, majd felnéztem arcára.

Vonásai ellágyultak, szemei szeretetet és melegséget sugároztak. Kezei végigsimítottak arcomon miközben lehajolt, és gyengéd csókot nyomott először a homlokomra, aztán az arcomra és végül az orromra. Kuncogva tűrtem kedveskedéseit, de aztán csókja belém rekesztett minden hangot.

Az a csók olyan volt, mintha az utolsó lett volna. Ajkait szorosan az enyémre tapasztotta, nyelve mégis gyengéd, lassú táncot járt az enyémmel. Karjaim felvándoroltak a mellkasára. Az egyik ott is ragadt, míg a másikkal erőtlenül átkaroltam a nyakát. Térdeim elgyengültek, ha nem tartott volna, ott esek össze a földön.

Még szorosabban magához vont, éreztem minden izmának rezdülését. A légszomj kezdett erőt venni rajtam, de nem akartam megszakítani a pillanatot. Azt kívántam, bárcsak ne lenne szükségem levegőre.

Ichigo szakította meg a csókot. Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett a szemeimbe. Egyetlen egy szót suttogott.

- Szeretlek. – Szemeim kerekre tágultak és még levegőt venni is elfelejtettem. A számat kinyitottam, majd ismét becsuktam. Ezt megismételtem párszor, majd tudatomig is elért a szó jelentése. Szemeiben értelem gyúlt, úgy néztem fel Ichigo meleg, csokibarna szemeibe.
- Én is szeretlek. – Én, Nashua Wood jelentem: öt nap után szerelmet vallottam valakinek. És nem csak heccből. Tényleg szerelmes voltam. Nagyon-nagyon szerelmes.

Nyomtam egy csókot a szájára és nevetve a nyakába borultam. Mosolyogva átölelt és bevezetett a boltba. Odabent mindenki néma csendben ült, ártatlan mosollyal az arcukon.
- Úgy látom, dúl a love. – Yourichi mosolyogva intett egyet, de Ichigo megrázta a fejét.
- Kösz Yourichi, de mi inkább hazamegyünk. – Egyetértően bólogattam, mire Tory vigyorogva megrázta a fejét. Kinyújtott nyelvel kisétáltunk az éjszakába.

A kezét fogva olyan könnyűnek tűnt minden. Az a különös biztonságérzet már a kezdetekkor körüllengett minden. Mennyi minden változott azóta!
- Ichigo… Mi lesz akkor, ha…
- Semmi baj nem lesz, Nash. Meg foglak védeni!
- És a többiek?
- Senkinek nem lesz bántódása! – Magabiztosan megszorította a kezem. Felemelte fejmagasságba és apró csókot lehelt rá.

Akkor könnyű volt elhinni, hogy minden rendben lesz…

IX. Fejezet: Lehetőségek...

IX. Fejezet

Reggel alig bírtunk kimászni az ágyból. A szemeimen mintha ólomsúlyok lettek volna. Pedig gyorsnak kellett lennünk. Úgy kellett Ichigo szobájából átsurrannom a sajátomba, hogy Kurosaki Papa ne vegye észre. Ahogy ez sikerült, felkaptam az egyenruhámat. Hát… Mint egy lassított felvétel. Lefelé menet csak háromszor botlottam meg a saját lábamban, és csak egyszer kellett átöltöznöm, mert leettem magam.

- Koffeint, vagy meghalok. – Ichigo egy nyögéssel lerendezte a dolgot. Menet közben összetalálkoztunk Toryékkal. Szőke barátnőmnek igencsak fájlalta a fejét.

- Tuti, hogy kifogom nyírni azt a kalapos szemétládát.
- Mennyire emlékszel az estéből, Édesem? – Összehúzott szemmel próbálta előkotorni az emlékeit. Amíg gondolkozott, beléptünk a terembe. Leültünk a helyünkre és vártuk a tanárt. Tory arca már vörös volt a koncentrációtól, mikor Renji a vállára tette a kezét. Barátnőm meglepetten nézett fel rá. Hoppá-hoppá!

- Ne is erőltesd. A fejed már így is olyan, mint a paradicsom. – Jó tanács, a’la Renji

- Tehát semmire nem emlékszel, ugye? – Vigyorogva hajtottam a fejem a padra. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elaludjak. Mióta „macska” lettem, sokkal nagyobb az alvásigényem. Ez a kis éjszakázás nem nagyon jött be.

Mielőtt még elaludhattam volna, Ichigo lopva végigsimított a nyakamon. Úgy ültem fel, mintha tűt szúrtak volna az oldalamba. Morcosan fordultam hátra. Vigyorogva megrázta a fejét.
- Ne aludj! – Morogva előrefordultam. Az ajtó kinyílt és a tanár lépett be.

- Gyerekek, a mai napon kaptok egy új osztálytársat. Remélem, hogy befogadjátok magatok közé! – Mind az ajtó felé néztünk, és vártuk az „újoncot”.  Az arcomról lefagyott a mosoly, a gyomrom vad remegésbe kezdett, szinkronban a lábammal.

- Liu Wood vagyok. Örvendek a szerencsének. Legyetek velem kíméletesek! – Rám emelte fekete szemeit, mintha csak azt mondta volna, hogy „ Úgysem szabadulsz meg tőlem.”. 

- Rendben v an, Liu. Ülj le, mondjuk… Tory mellé!
- Esélytelen! – döbbenten néztem Toryra, aki feldobta a táskáját a mellette lévő padra.
- Ki van zárva, hogy ez a spiné tíz méternél közelebb jöjjön hozzám! – Liu gúnyosan rámosolygott, majd levette barátnőm táskáját a padról és leült. Tory motyogva fogta két ujja közé a táskát.

- Na szuper. Most vettem, de már vethetem is a tűzre. – Hátra sandítottam Ichigora. Elkaptam aggódó pillantását. Rámosolyogtam. 

Vettem egy mély levegőt és szétnéztem a teremben. A legtöbben köztem és Liu között kapkodták a fejüket. Gondolom. Próbálták kitalálni, hogy mi közünk van egymáshoz. A tekintetem a nővéremre emeltem. Összehúzott szemmel vizsgálta Ichigot. Az egész óra azzal ment el, hogy szemmel vertem a nővéremet. Hát… Nem jött be.
Gondolatban vetkőztette Ichigot. Hogy az a…

Amint kicsengettek, felpattantam a helyemről. Mindegy volt merre, csak el akartam tűnni a közeléből. Minél messzebb, annál jobb.
A tornaszertár mögött álltam meg. A hátam az épület falának vetettem és mély lélegzetet vettem, hogy eltűnjön az a fránya gombóc a torkomból.
Mindig mikor belegondoltam, mit csinálnék ,ha találkoznék a nővéremmel, az jutott az eszembe, hogy megkérdezem tőle, miért. Miért engedte be azokat az embereket? Miért nem védett meg? Miért élvezte, hogy szenvedek? Miért hagyott magamra?

- Na mi van hugi? Nem is köszönsz? – Ijedten ugrottam arrébb, mire nővérem felnevetett.
- Mit keresel itt? Miért nem hagysz engem békén?!
- Tudni akarod? Azért Nashy, mert túl boldog vagy. – Olyan közel hajolt, hogy éreztem azt a jól ismert fenyőillatot.
- És ez neked miért fáj? – Igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra, és tetten egy jó nagy lépést hátra. Hátradobta hidrogénezett haját. Emlékszem, régen neki is olyan fekete haja volt, mint nekem.
- Nem tartozik rád, törpe. Viszont vedd tudomásul, hogy eddig tartott az a tündérmesés életed! Tönkrefoglak tenni téged is és azt a kis fruska Toryt is. Senki és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy tönkretegyem az életeteket. És tudod, hogy kivel fogom kezdeni? – Nem tudtam válaszolni az Ő költői kérdésére, mert társaságunk akadt. Egy erős kar kulcsolódott a csuklómra és elrántott idegbeteg nővérem elől.

- Azt javaslom, hogy maradj tőle távol. – Ichigo a háta mögé tolt, figyelve nővérem minden rezdülését. Az vetett rám egy lesújtó pillantást, majd a fiú felé rezegtetve a szempilláit lelépett. Ichigo a tekintetével követte, majd karjait a derekam köré fonta, és magához húzott. Engedelmesen simultam bele ölelésébe. Fejemet a mellkasára hajtottam.
- Jól vagy?- Aggodalmas hangján elmosolyodtam. Az utóbbi napokban csak ezt a hangsúlyt hallottam tőle.
- Persze. Mióta vagy itt?
- Már egy ideje. Miért? – Nagyot nyeltem. Vajon mindent hallott? Csak remélni mertem, hogy nem.
- Pontosítanál?

- Idézek: „nem tartozik rád…”. Na annál a résznél érkeztem. – Nem akartam belekeverni Ichigot. Ez csak az én problémám. Belenéztem csoki barna tekintetébe, majd arcomat ismét az ingjébe fúrtam. Végigsimított a hátamon és beletúrt fekete hajamba. Olyan jó érzés volt csak úgy csendben a karjaiban lenni!
- Gyere, menjünk vissza. – Kézen fogott, majd elindultunk az osztályterem felé. Nagyon úgy tűnt, hogy már nem érdekli, az este még nem akarta, hogy valaki tudjon rólunk. Birtoklóan közelebb húzott az oldalához és megszorította a kezemet.
- Én már csak azon tűnődöm, hogy a francba került Liu a mi osztályunkba? Két évvel idősebb mint én. – Gondolataimba merülve észre sem vettem a többiek megrökönyödését. Halál nyugodtan hagytam, hogy Ichigo a helyére üljön és az ölébe húzzon.
Tory nyitott szájából majdnem kiesett a kaja. Döbbenetében még a székéről is majdnem legurult, de még időben elkapta Renji térdét. A meglepett fiú Tory padján ült, és igyekezett támogatni szőke barátnőmet. Hehe…

- Renji, te is látod amit én látok?
- Hát ha azt látod, amit én látok, akkor ja. – Én vigyorogva hallgattam végig a társalgásukat, míg Ichigo Keigot próbálta lerázni.
- Tory, el fogod szorítani Renji vérkeringését. – Mosolyogva figyeltem barátnőm arcát, mely lassan felvette a fiú hajának színét. De azért nem engedte el a térdét, csak lazított a szorításon. Hoppá-hoppá…
Felálltam Ichigoról és kihasználva a helyzetet, odasurrantam Renjiékhez.
- Meséljetek valamit! – Tory már vette a levegőt, de elkésett. Az osztály összes nőnemű egyede letámadt. Leszámítva nővéremet, aki semmitmondó tekintettel bámult ki az ablakon. Rangiku szólalt meg először. Bár ne tette volna…
- Meddig jutottatok? Na, mesélj! – Én döbbenetemben még levegőt venni is elfelejtettem. De a többiek helyettem is cselekedtek.
- RANGIKU!

- MATSUMOTO! – Mindannyian az ajtó felé kaptuk a fejünket. Toushiro állt ott, kezében egy apró mobiltelefonnal. A nő egyből felugrott és már szaladtak is ki. Velük tartott még Renji(Aki azért egy gyors szemezést még beiktatott a szőkével), Yumichika, Ikkaku, Rukia, Ishida, Sado, Orihime és Ichigo is. Utóbbitól kaptam egy villámgyors csókot, aztán már el is tűntek. Értetlenkedve néztünk össze Toryval. Az ablakhoz szaladtam, így éppen láthattam Őket eltűnni az iskola elől. Tory megragadta a karomat, majd kirohantunk a suliból.

- Tory, mégis mi a francot művelsz?! Én erre nem kaptam engedélyt! – Sietve kapkodtam a lábam szőke barátnőm után.
- Szerinted?! Megyünk utánuk!
- De minek?! Én még élni akarok! Még csak most jöttem össze álmaim pasijával!
- Ne rinyálj, megyünk és kész! – Teljesen elvagyok nyomva! Ez kész lelki terror!
- Ha nem a Lidérc nyír ki, akkor Ichigo fog! – Sóhajtva követtem barátnőmet. Fogalmam sincs honnan tudta, hogy merre megyünk, de az tuti, hogy jó irányba haladtunk. Egyre rosszabbul éreztem magam, a gyomrom öklömnyire zsugorodott, a torkom összeszorult. Éreztem, hogy a lábaim egyre jobban gyöngülnek. Nem bírtam tovább futni, a térdeim felmondták a szolgálatot. Tory megtorpant.

- Nash? Mi a baj Nash?!
- Igen Nashy, mi a baj? – A negédes hangra felkaptam a fejem. Liu megállt előttem és kezét az állam alá csúsztatta.
- Ne merészelj hozzáérni, te gerinctelen… Hé! – Toryt a karjánál fogva a hátam mögé dobták.

Liu nem volt egyedül. Hárman voltak vele. Két lány és egy fiú. A lányok testvérek lehettek, mert szemük színe teljesen egyforma volt. Mindkettőjük tekintete karamellszínű volt. A fiatalabbik nem lehetett idősebb nálunk. Vérvörös haját két oldalt hosszan hagyta, míg hátul madárfészekként volt felzselézve. Az idősebbik talán Liuval volt egyidős. Neki gusztustalanul zöld, tüskésre zselézett haja volt. A fiú olyan semmilyen volt. Fakó zöld szeme és seszínű haja olyanná tette, mint egy szürke kisegér.

- Hagyjátok őt békén! – Határozottan akartam felkiáltani, de csak bizonytalan suttogás jött ki a torkomon. Liu gúnyos nevetéssel levette rólam a kezét. A gyomrom egyre inkább zsugorodott. A torkomban éreztem azt a keserű ízű gombócot. Nem Liutól féltem, de egyszerűen nem tudtam megmondani a rettegésem okát. Felállni akkor sem tudtam volna, ha akartam volna, hisz lábaim remegése már szinte elviselhetetlenné vált.
- Nos hugi, fejezzük be a beszélgetést, amit kedves barátod volt szíves félbeszakítani. Úgy látom nagyon közel kerültek hozzád az itteniek. Ez furcsa tőled hugi, hisz sosem voltál az a barátkozós fajta… De ez lényegtelen. Nagyon összemelegedtetek azzal a sráccal, igaz? Mit ne mondjak, sosem volt kétségem az ízlésed felől. De mondjuk a vörös se kutya. A lényeg az, hogy nem sokáig élvezheted a társaságukat. Vagy Ők szüntetik meg veled a kapcsolatot, amire sok esélyt nem látok, vagy te velük. Ha egyik sem működik, meghalnak. Egyszerű a képlet. A döntés rajtad áll. Ja és Tory! Te sem fogod megúszni, de veled más terveim vannak. Csak ennyit szerettem volna, ha tudtok. Jól fontold meg, Nashy. Rajtad múlik rengeteg barátod élete. Mit szólna Ichigo családja, ha a drágalátos fiú miattad halna meg? – Kacagva hátat fordítottak nekünk.

Ahogy távolodtak tőlünk, úgy növekedett bennem a feszültség.
- Jól vagy Nash?
- Azt hiszem. Tory… - Kérdőn nézett rám, próbált erős lenni. A keze remegését viszont még Ő sem tudta leplezni.
- Tory, te is érezted?
- Azt hiszem. – Felemelkedtem a földről, magammal húzva szőke barátnőmet is. Hihetetlenül vágytam arra, hogy Ichigo karjaiba bújjak. Annyira akartam, hogy közelebb húzzon magához, hogy érezzem a szívdobbanásait.
De akkor mi lesz Liuval? Az „ajánlata” fenn áll. Kérdés csak az, hogy mihez kezdek.
- Nash, eszedbe se jusson, még csak megfontolni sem, hogy…
- Mit kerestek ti itt?!

VIII. Fejezet: Csókcsata+Alkohol=Poén

VIII. Fejezet

- Mit akarsz, Liu? – Tory dühösen kikerülte a felé kapó Renjit és az előttünk álló rokonra meredt. Nekem egy hang sem jött ki a torkomon.

Lefagytam.

Liu gúnyosan mosolyogva végigmért és hátradobta félhosszú, hidrogén szőke haját. Ügyet sem vetett az előtte álló Toryra.
- Mi van, Hugi? Azt hittem, hiányoztam. – Összehúzott szemmel léptem Ichigo mellé. Elé nem mertem állni. Szégyen, nem szégyen, féltem a nővéremtől.
- Ebből látszik, hogy a hidrogén kiszívta azt a maradék agyadat is. Semmit nem változtál, Liu. Ugyan olyan undok dög vagy, mint régen. – A hangom remegett, és úgy éreztem, a térdem is felmondja a szolgálatot. Liu idegesítően felnevetett.

- Te pedig még mindig az a kis varangy vagy, aki öt évvel ezelőtt voltál. Hoppá, nyelvbotlás volt, ne haragudj! Kiscicát akartam mondani. – Eszelősen felkacagott. Összehúzott szemmel húzódtam közelebb Ichigohoz. Ahogy védelmező karját a derekamon éreztem, elöntött valami furcsa biztonságérzet. Ez a nővérem figyelmét sem kerülhette el. Alaposan végigmérte Ichigot. Tetőtől talpig. Mit ne mondjak, bántotta a szemem.

- Nem rossz, Nashy. Egyáltalán nem rossz. – A gyűlölt becenév hallatán kirázott a hideg. Felsandítottam a mellettem álló fiúra, de semmit nem olvastam le közönyös arcáról. Na jó, hazudtam. Láttam rajta a nemtetszést. Vigyorogva fordultam vissza a nővérem felé. Alaposabban végigmértem Őt. Az arcán volt valami, ami nem hagyott nyugodni. A szemem tányérnyira kerekedett.

- Liu, te… Neked is beadták, igaz? – Az arca megvonaglott és egy torz fintorba torzult. Hátat fordított nekünk.
- Nem tartozik rád, törpe. Most elmegyek. Csak gondoltam értesítelek, nehogy elveszettnek érezd magad nélkülem. – Időm sem volt válaszolni, egy hatalmas hullámban a nővérem semmivé vált. Döbbenten néztem ki a fejemből. Utálom a világot.

- Jól vagy, Nash? – Tory óvatosan elém lépett, és megölelt. Nem tudtam tovább tartani magam. Szégyenszemre sírva fakadtam.
- Én ezt nem értem… Nem jelentkezett azóta, hogy szörnyeteget csinált belőlem, erre most felbukkan, és burkoltan megfenyeget, hogy pokollá teszi az életemet! Miért mindig én?! Mi rosszat tettem?! – Sírva kapaszkodtam Tory felsőjébe. Szőke barátnőm elkeseredetten nézett fel először Renjire, majd Ichigora.
- Az lesz a legjobb, ha hazaviszem. A Faterék biztos alszanak már. – Tory bólintott és elkezdett magáról lehámozni. Egy kicsit magamhoz tértem, és elhátráltam tőle. Letöröltem könnyeim maradékát és kényszeredetten elmosolyodtam.

- Nem… Nem kell! Bocsánat, ha problémát okozok. – Ichigo szigorú pillantást vetett rám, és vállárra kapta a cuccomat.

- Szó sem lehet róla. Hazamegyünk. Most. Itt már nem biztonságos. – Mielőtt észbe kaphattam volna, már mindenki ott állt mellettünk, teljes felszereléssel a vállukon. Sóhajtva megadtam magam. Elindultam Ichigo után. Valahogy a visszaút sokkal lassabban telt el. Hajnali három körül értünk haza. Zuhanyra nem volt energiám. Csendesen elköszöntem Ichigotól és elindultam a szobám felé.

- Nash! – Fáradtan megfordultam. A kezem már a kilincsen volt. A fiú odasétált hozzám és lefejtette a kezem az ajtóról és elhúzott a saját szobája felé. Döbbenetemben még tiltakozni is elfelejtettem.
- Mégis mit csinálsz?

- Nem biztonságos egyedül lenned. Innentől kezdve velem alszol. – Arcszínem egyből egy paradicsoméval vetekedett. De én mégsem tiltakoztam. Örültem, hogy az éjszakát nem kell egyedül töltenem. Nagy magányomban úgysem tudtam volna aludni, hisz végig a nővérem járna a fejemben.

Beléptünk a szobájába. Nem vettem le Ichigo ingjét úgy döntöttem, pizsamának tökéletes.

- Biztos vagy ebben, Ichigo? Nem akarok problémát okozni… - Megrázta a fejét, és bebújt a takaró alá. Nem telt bele sok idő, követtem én is. Automatikusan a falfelőli oldalra másztam be. Összegömbölyödve közelebb csusszantam Ichigohoz, Ő pedig lehajtotta a takarót.
Sokáig feküdtünk némán, egymás mellett.

Aztán Ichigo az oldalára fordult, és simogatni kezdte a felkaromat és a vállamat.

Torynak vajon igaza volt? Tényleg léteznek olyan dolgok, hogy „szerelem első látásra”?

- Mindben rendben? – Hangja olyan gyengéd és kedves volt, hogy majdnem megint elsírtam magam.
- Rá lehet fogni…
- Nem lesz semmi baj. Majd én megvédelek. – Mosolyogva bújtam hozzá közelebb.

- Most ígértek nekem először ilyesmit. – Simogató keze megtorpant a nyakamnál. Enyhe nyomást fejtett ki rá, így muszáj voltam felemelni a fejem. Tekintetünk összetalálkozott, Ichigo ujjai pedig az arcomra vándoroltak.

Nem mertem levegőt venni. Féltem, hogy valami megint megzavar minket.

Négy napja ismerem Kurosaki Ichigot. És szerelmes lettem. Hülyén hangzik, nem?

Ichigo ujjai lágy, körkörös mozdulatokkal kényeztették az arcomat. Közelebb hajolt. Lassan, hogy legyen időm visszakozni. Eszem ágában sem volt. Lehunytam a szemem, minden zavaró tényezőt kizártam. Csak Ichigo volt, meg én.

Meg egy idegesítő plüssoroszlán…
- ICHIGO! HOGY LEHETTÉL ILYEN KEGYETLEN?! MIÉRT NEM VITTÉL MAGADDAL?! – Vádlón nézett a döbbent Ichigora. És ez volt az a pillanat volt, mikor megpillantott engem. Ijedtemben felugrottam az ágyról és a sarokban simultam neki a falnak. Megnyugodva szedtem le magam a falról. Ichigo dühösen odatrappolt Konhoz.
- Elegem van az összes nyomoronc…! – Be sem fejezte a mondatot és kihajította a játékot az ajtón, nem törődve annak panaszáradatával és fenyegetéseivel.

Kiléptem a sarokból. Fintorogva gondoltam bele, hogy az Isten sem akarja, hogy megcsókoljon. Erre Ő hamar rácáfolt.

Egy laza mozdulattal odasétált hozzám, magához rántott és száját az enyémre szorította. A derekamnál fogva szorosan magához vont. Ezer szerencsémre, mert a térdem tuti felmondta volna a szolgálatot.
Karjaimat a nyaka köré fontam és lábujjhegyre emelkedtem, hogy jobban a szájához férhessek.

De hát minden jónak vége szakad egyszer…

Ichigo lassan eltávolodott tőlem, homlokát az enyémnek támasztotta. Csokibarna szeme mosolygott, ugyanígy a szája.
- Aludnunk kellene. Holnap… Vagyis ma már iskola. Be kellene mennünk. – Egyetértésem jeléül hagytam, hogy felemeljen és az ágyra tegyen. Rövid úton mellém feküdt és átkarolta a derekamat. Mosolyogva közelebb simultam és mellkasára fektettem a fejem.

- Ichigo?
- Hm?

- Mi lesz ezután? – Felhagyott a hajam birizgálásával, helyette a vállamat és arcomat simogatta.
- Nem akarom, hogy akárki tudjon rólunk. – Megkönnyebbülten mosolyodtam el. Egyedül Torynak akartam elmesélni, másnak nem. Örültem, hogy Ichigo is így van ezzel.

Az álom lassan átjárt, és a szemem is lecsukódni készült. Míg meg nem hallottam egy ismerős nevetést az ablakból. Döbbenten összenéztünk Ichigoval és kinéztem az ablakon

- Hagyjál már lógva, te állat! – Úgy tűnt, Tory a világát sem tudja. Renji kicsit kétségbeesetten szaladt utána. Kibontakoztam Ichigo karjaiból, és kihajoltam a nyitott ablakon.

- Mi a francot csináltok ti itt?! – Renji döbbenten nézett szét, míg Tory vidáman felkiáltott.
- Szerrrrrrvusz, Nash-Nash! Nem jössz le? – Kikerekedett szemekkel néztem a röhögő Ichigora.
- Mi a… - Ijedten gurultam le az ágyról, ahogy Renji megjelent az ablakban. Hóna alatt a kapálózó szőkével. Ichigo már a könnyeit törölgette. Amint meglátta vörös haverjának nyúzott arcát, újabb röhögő görcs kapta el.

- Ha Ti nem jöttök le, akkor majd Ééééén jövök fölll! – Tory lebukfencezett mellém, és a nyakamba borult. Megcsapott a leheletéből áradó, tömény alholoszag.
- Jézus Mária Szent Jozefás… Mennyit itattál vele, te szerencsétlen?! – Igyekeztem levegővétel nélkül rádörrenni Renjire.
- Nem én! Urahara-san! – Igyekeztem lefejteni  magamról Tory karjait, aki ragaszkodott arcom közelségéhez.
- Vallllaki segítene? Azt hiszem háááányni foggok! – Szőke barátnőm arca erőteljesen zöldülni kezdett. Ijedten Ichigo kezeibe nyomtam Őt, aki röhögve ugyan, kisegítette a mosdóba. Számon kérően néztem Renjire.

- Nem akarsz mesélni nekem valamit?
- Mikor hazaértünk, Tory totálisan ki volt bukva a nővéred miatt. Hisztizett, csapkodott és toporzékolt. Urahara-san úgy döntött, Ő ezt nem fogja hallgatni. Szólt Tessainak és szós szerint leitatta Toryt. Én megpróbáltam megakadályozni, de kizártak a boltból… - Nagyon kellett hegyeznem a fülem, hogy meghalljam a motyogását. Megértően bólintottam. Az a kis hülye sosem bírta az alkoholt.

- És hogy kerültetek ide?
- Már éppen sikerült volna bejutnom a boltba, mikor kivágódott az ajtó, és Tory szó szerint átgyalogolt rajtam. Urahara-san vigyorogva utána küldött. Tory erre indult, én meg jöttem utána. A többit meg már tudod. Ne röhögj ki! – Letöröltem a könnyeimet és együtt érzően megveregettem a vállát.
- Hallod, az egy dolog, hogy idáig eljött. Visszavinni lesz művészet! – Végszóra belépett Ichigo, oldalán a kába Toryval. Leültette Renji ölébe (!), mire szőke barátnőm szó szerint odakucorodott a vörös mellkasához. Egyenletes légzése alapján sikerült elaludnia. Ichigo vigyorogva fordult haverjához.

- Szerintem addig vidd haza, míg alszik!

VII. Fejezet: Élvezet a tengerparton!

A negyedik napom Karakurában elég szokatlanul kezdődött. A szokatlan ebben az esetben azt jelenti, hogy jól. Semmi idegesítő tényező, leszámítva a lepkéket a gyomromba. Valahogy ódzkodtam Urahara tengerparti kiruccanásától…

Félpercenként olvasgattam Tory hülye SMS kreálmányait, miszerint nem tud választani a három fürdőruhája közül. Erre visszaírtam, hogy kellet neki hármat vennie. A válaszát már nem voltam hajlandó elolvasni.
Reggeli közben idegesen turkáltam az ételben. Ichigo felhúzott szemöldökkel vizsgálgatott.

- Nem értem, miért cidrizel egy egyszerű kirándulástól… - Felálltunk az asztaltól, és felvonultunk az emeletre. A cuccomat, amit már előző nap összepakoltam, Ichigo szobájába dobtam be. Az indulással még ráértünk, úgyhogy levetődtem a narancshajú ágyára, míg Ő a székén foglalt helyet. Nagyot nyújtózkodtam, és a szemeimet lehunyva a fal felé fordultam.

- Ne nagyon aludj el, Nash. Mindjárt indulunk. – Ichigo felállt a székről, és felkapta a csomagokat. Megadóan sóhajtottam, és felpattantam. Ichigo egész odafele úton morgott.
- Hogy a francba tudtok ti nők ennyi cuccot összepakolni? Komolyan, mint aki elköltözik, pedig csak egy estére megyünk.
- Ne nekem mond. Tory sátrát is Te cipeled. Kellett neked beleegyezni, hogy majd mi elvisszük. – Ideges voltam ugyan, de azért vidáman ugrándozva nyújtottam rá a nyelvem. A fiú morogva megrázta a fejét, majd tüntetőleg nem szólt hozzám. Nevetve csapódtam az oldalához.
- Megsértődtél? – Nem válaszolt.
- Na! – Csak nem szólt hozzám!
- Ichigo!! – Megrángattam ingjének az ujját. Tovább sztrájkolt.
- Na jól van… Ezt megjegyeztem… - Hüppögve hátat fordítottam a döbbent fiúnak.
- Hé… Ugye nem sírsz? Nash! – Hüppögni már nem hüppögtem ugyan, de Ichigot megrémítette rázkódó vállam látványa. Gondolom, senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy a visszafojtott röhögés rázta a vállam, nem a sírás.

A fiú szembefordított magával és szemmagasságba hajolt. Eddig bírtam. Kitört belőlem a nevetés. Sértődötten felegyenesedett, és tovább indult. Röhögve szaladtam utána.

A partról már csak mi hiányoztunk. Körbenéztem, és a fintorogva vettem tudomásul, hogy mi itt nem állítunk sátrat. Nem tudom, a többiek mire számítottak, mikor ezt a hülyeséget kitalálták. Pedig sejteni lehetett, hogy homok az egész… De ez lényegtelen.

- Nash, remélem rajtad van a fürdőruha, mert itt ám nincs öltöző! – Tory vigyorogva szaladt oda hozzám aprócska, vörös, sokat mutató bikinijében.
- Remélem, ez csak költői kérdés volt, és nem nézel ilyen hülyének. – Lekaptam magamról a rövidnadrágot, és azt a falatnyi toppot. Nevetve szaladtunk be a habok közé. A vízben már bent volt Yoruichi és Inoue is. Előbbi egy aranyszínű, fekete szegélyes bikiniben feszített, aminek alsó részén egy fekete öv is helyet foglalt.

Inoue egy fehér, egyrészes úszódresszben feszített, ami szabadon hagyta az egész hátát.

Rukia úgy döntött, nem teszi tiszteletét, szintén Ishida, Sado, Tessai és a két gyerkőc sem.

Szépek voltak, és csinosak.

Nevetve szórakoztunk a habok között, hisz Yoruichi szent célul tűzte ki, hogy becsábítja a fiúkat is. Sikerült neki. Ichigo morgolódva, míg Renji vigyorogva jöttek be. Az ananászfejű még be sem ért, Tory támadást indított ellene. Erre persze a halálisten ellentámadásba lendült. Visítva ugrottam Ichigo mögé, mielőtt még én is célponttá válhattam volna.

De a kis tréfám idefele jövet, nem maradt megtorlás nélkül.

Ichigo vigyorogva hátranézett a válla felett. Rosszat sejtve hátrálni kezdtem. Megfordult, és jött utánam.
- Nem tennéd meg… - Felemeltem mindkét kezem, afféle nyugtató mozdulatként. Vigyorogva közelebb jött.
- Fogadunk? – Nekiiramodott, én pedig sikítva kezdtem kifelé szaladni. Szar dolog az, ha valaki milliószor gyorsabb nálad…

Alig tettem pár lépést, Ichigo elkapta a derekamat, és egy „ Nagy levegő!” felkiáltással, szó szerint bedobott a mélyvízbe. Azért sem jöttem fel, csak egy perc múlva! Tovább nem bírtam. Felúsztam, és kapkodva szedtem az éltető Oxigént. Ichigo vigyorogva, karba tett kézzel bámult rám. A szemében lévő elismeréstől az összes vér az arcomba tódult. Bosszúsan sandítottam rá éjfekete hajzuhatagom mögül. Fekete hajamhoz képest az opálkék szeme szinte világíthatott…
- Mit csináltál volna, ha nem tudok úszni? – Nevetve jött oda, és elsöpörte vizes hajamat az arcom elől.
- Akkora szerencsém nincs. – Azért sem mondtam erre semmit! Csak kirúgtam a lábát. De megérdemelte! Nevetve ültünk ki a homokos talajra, száradni egy kicsit. Tory és Renji már kint birkóztak. Tory volt felül, Renji alul. Hujjaj!

- Mibe, hogy ezek összefognak jönni? – Hajol hozzám közelebb Ichigo. Olyan közel hajolt, szinte éreztek a leheletét a fülemen. Vörösödve felé fordultam. Hát… Nem kellett volna.

Az első, amivel szembe találkoztam, egy gyönyörű, csoki barna szempár. Olyan sok mindent lehetett volna kiolvasni belőlük… De akkor úgy éreztem, hogy elmerülök bennük.
Láttam, ahogy tekintete lejjebb siklott. Az arca olyan közel volt, hogy összeért az orrunk. Közelebb hajolt… És Inoue ezt a pillanatot választotta, hogy felordítson.

- Kurosaki-kun! Nashu-chan! Gyertek játszani! – Mit ne mondjak, bírom a csajt, de azért na. Komolyan megfordult a fejemben, hogy az első dolgot, ami a kezembe kerül, hozzávágom. Tory fejében is hasonló gondolatok foroghattak. Legalábbis vérben forgó szemei valami ilyesmit árultak el.

Ichigo egy hatalmas sóhajjal felállt, és a kezét nyújtotta. Kezemet az övébe csúsztattam, és egy rántással már talpon is voltam. Odamentünk a kis táborunkhoz. Odaérve furcsán hiányérzetem támadt. Szétnéztem, de nem tűnt fel semmi. Elég sokáig szórakoztunk a vízben, az idő már sötétedés fele járt.
Tekintetem Tory vigyorgó arcára emeltem. Gyanakvóan újra körül néztem. Aztán rájöttem.

- Ó, hogy az a jó mocskos…! – Ichigo kérdőn kapta rám tekintetét. Dühösen indultam meg a röhögő Renji-Tory páros felé.
- Azonnal add vissza a ruháimat, te áruló kis…! – Vigyorogva mutogattak a tenger irányába. Odanéztem, és még éppen vethettem egy búcsúpillantást kedvenc, fekete rövidnadrágomnak.

- Ehhez az idiótához akartam hozzávágni! Mondtam, hogy ne hajolj el! – A mondat első része nekem, a második Renjinek szólt. Fintorogva vettem tudomásul, hogy vizes fürdőruhában fogok aludni.
- Mi van, Nash? – Ichigo első kérdése, miután visszaléptem mellé. Valahogy mindig az Ő oldalán kötök ki…
- Tory és a haverod búvárkodni küldték a ruháimat. Csak elfelejtettek szólni nekik arról, hogy vissza kéne úszni… - Sóhajtva ültem le a már száraz Ichigo mellé. Felvont szemöldökkel nézett rám, amíg rám nem jött a cidri. Sóhajtva felállt, és elsétált a hátizsákok felé. Érdeklődve  néztem, mit csinál. Kis mosollyal vettem tudomásul, mikor visszatért, kezében egy törülközővel, és egy inggel. A törcsit a fejemre tette, míg az ingjét rám terítette.

- Nehogy megfázz nekem. Utána hallgathatnám a Fatert, hogy nem vigyáztam rád. – Olyan aranyos, amikor elpirul. Az inget és a törülközőt a vállamra csapva elrángattam Toryt egy kisebb domb mögé. Miközben levettem a vizes fürdőruhát, Tory egy igencsak kínos témába fogott bele.
- Mi is volt az a csókocska, Édesem? – Megdermedtem két mozdulat között.
- Az… Csak majdnem csókocska volt! – Úristen, Nashua! Maradtál volna inkább csendben! Gyorsan felkaptam magamra az inget, és elkezdtem megszárítani a hajamat. Tory leült mellém a domb(ocska) tetejére.
- Nem úgy ismerlek, mint aki egyből hagyja, hogy lesmárolják. Szóval tetszik, igaz?

- Csak négy napja ismerem, Tory… Négy nap! Létezik egyáltalán ilyesmi? – Kicsit elkeseredetten döntöttem Tory vállának a fejem. Ő adott egy puszit a fejem búbjára. Imádom!
- Nem hallottál még olyanról, hogy szerelem első látásra?
- Tudod, hogy én nem hiszek ilyesmiben…
- Miről sugdolózik a díszes társaság?! – Ijedtünkben nyikkantunk egyet, mire Yoruichi jóízűen felnevetett.
- Izé… Semmi különösről. – Ártatlanul mosolyogva felálltam, és visszarángattam Toryt és társát a többiekhez.

Yoruichi azért jött, hogy szóljon, a többiek kiterítették a hálózsákokat. Már Urahara is aludt, mire mi visszaértünk. Mosolyogva odasétáltam az én citromszínű hálózsákomhoz, ami (mit ad Isten?!) Ichigo mellett foglalt helyet. A fiú a hátán fekve, szétvetett karokkal aludt. Mosolyogva közelebb hajoltam.
A szája résnyire nyitva volt, ahogy kifújta a levegőt, éreztem leheletének mentol illatát.

A kezem önálló életre kelt. Óvatosan végigsimítottam narancssárga tincsein, és beletúrtam a dús hajzatba.

Úristen, mégis mi a francot művelek?!

Elhúztam a kezem. Vagyis el akartam…

Amint kihúztam a kezem a narancsszínű tincsek közül, egy erős kéz a kezem után kapott. Ichigo játszi könnyedséggel átrántott saját hálózsákjára, és fölém tornyosult. És ilyen helyzetben még volt képe rám mosolyogni!

- Szép jó estét. – A karjaim a fejem felett fogta le, ergo esélytelen volt ama lehetőség, hogy vörösödő arcomat akárhova is elrejtsem.
- Sz… Szia. – Határozott válasz tőlem.
- Mit csinálsz? – Kérdezte Ő. Tőlem. Ez valami vicc?!
- Én?! Itt szenvedek alattad! Miért, minek látszik?! – És az az isteni mosoly csak nem olvad le a képéről! Ha valaki ilyen helyes, már büntetni kéne.

Ichigo a homlokát az enyémnek támasztotta. Fene a jó dolgát…

- Akkor ne szenvedj… - A szavakat szinte már a számba suttogta. Éreztem erős szívdobbanásait a mellkasomon. Vagy az az én szívem volt?
Szinte végszóra, alig pár méterrel mellettünk Óriásit csobbant a víz. A Tenger baljósan hullámzott, felszínén pedig egy ismeretlen nő állt. A kis társaságunk döbbenten meredt a nőre, aki lassan közeledett felénk. A fiúk automatikusan halálisten módba kapcsoltak (hogy Tory szavaival éljek). Ichigo egyetlen mozdulattal maga mögé utasított.

Tekintve, hogy szívem keblence kb. két fejjel magasabb, mint én, a hóna alatt próbáltam kikukucskálni.

Sikerült.

- Rég láttalak, Nashua.
- Mi a francot keresel Itt?!
- Ejnye, hát így kell köszönteni rég látott Nővérkédet?

Tory, Inoue és Yoruichi fürdőruhája:

VI. Fejezet: Kalandos bevásárlás - Tory akcióban

VI. Fejezet

Kialvatlanul, fáradtan és egyedül ébredtem. A félelmem elmúlt és vörösödve gondoltam vissza az előző estére. Hogy lehettem ennyire gyerekes?!

Szitkozódva pattantam ki az ágyból, majd halkan átosontam a saját szobámba. Magamra kaptam néhány ruhát, majd lebaktattam a lépcsőn. A konyhába kukucskáltam, majd megnyugodva beléptem. Ichigo mentes övezet…

Yuzu serényen csinálta a reggelit, Karin a TV-t bámulta.

- Sziasztok. Hát apátok merre kószál? – Ichigo holléte felől szándékosan nem érdeklődtem. Addig a jó, míg nem tudom, hol van.
- Valami értekezleten van. Ichigot láttad ma reggel? – A kezem megdermedt a mosogató fölött. Kínos válaszomtól az ajtó csengetése mentett meg. Azonnal kimenekültem a konyhából, hogy kinyithassam az ajtót az én kedves megmentőmnek. Igencsak megdöbbentem. A fejem hátrahajtottam, de még így is alig tudtam kivenni az arcát. Sötétbarna haja mélyen a szemébe hullott, így nem tudtam a szemébe nézni.

- Öhm… Segíthetek valamiben? – A nyakam már igencsak görcsberándult, ezért egy kicsit lehajtottam a fejem.
- Te vagy Nashua? – Eléggé meglepődtem. Honnan tudja ez az óriás a nevemet?

- Ja. – Gyanakodva méregettem, persze csak annyira, amennyire tudtam. Intett egyet a fejével, majd elindult. Már két lépés után feltűnt neki, hogy nem vagyok mögötte.

- Ichigo küldött. Uraharáéknál vannak. Azt mondta, jöjjek el érted, mert már biztos felkeltél. – Beszarás…
- Áh… Emberi formát öltök, aztán jövök. Egy pillanat. – Behívtam, hogy addig üljön le. Felszaladtam a szobámba és elővettem egy lenge, nyári ruhát. Magamban átkoztam mindenkit, aki eszembe jutott. Ha nem lettem volna olyan beszari az este, akkor nem égne a pofám, mikor Ichigo szemébe nézek.

Az mondjuk igaz, hogy azóta se tudom, mi volt az az érzés tegnapról. Soha nem éreztem ilyet azelőtt… Ahogy a jeges rémület összeszorítja a torkomat. Ahogyan a jeges ujjak a gyomromat szorítják össze.
Borzalmas volt…

Megráztam a fejem, majd lesiettem az emeletről. Megálltam az óriás mellett.
- Sziasztok lányok, én leléptem! Majd egyszer megjelenek. – Ezzel már sétáltunk is az Urahara vegyesbolt felé.
- Te tudod a nevem, de én nem tudom a tiéd. – Ahogy tudtam, felsandítottam a fiúra.
- Sado Yatsutora. – Egy valami tuti. Nem túl bőbeszédű… Hamar odaértünk, véleményem szerint, túl hamar.
Odabent hatalmas volt a zsivaj. Aztán az ajtó kicsapódott és Tory robbant ki rajta. Lihegve bújt a hátam mögé.

- Hol a rákban voltál eddig?! Ezek a kis szörnyetegek szétcincálnak! – Izzadt homlokát a vállamnak támasztotta. Komolyan, mintha nem is történt volna semmi. Mielőtt még rákérdezhettem volna a dologra, négy PLÜSSJÁTÉK szaladt ki az udvarra. Egy csirke, egy teknős, egy nyúl és egy… Oroszlán?!

- Te!? – rámutattam a kétségbeesetten hátraarcot vágó játékra. Az azonban nem tudott visszamenekülni a boltba. Az ajtón Ichigo jött ki. Vörösödve cseréltem helyet Toryval. Az meglepetten kapkodta a fejét köztem és Ichigo között.

- Lemaradtam valamiről? – Ichigo a farkánál fogva ráncigálta le magáról a visító Kont. Mind a ketten megráztuk a fejünket. Ichigo megvonta a vállát, majd behívott minket. Az egész bagázs ott ült. Egy intéssel lerendeztem a köszönést, és leültem Ichigo mellé. Tory lehuppant Inoue és Renji közé. Lopva ránézett a vörösre. És azt hitte, nem veszem észre. Amatőr…
Urahara vette át a szót.
- Most, hogy már mindenki itt van… - Jelentőségteljesen rám hunyorgott – el is kezdhetném. Ahhoz képest, hogy nemsokára vége a nyárnak, rettentő a hőség. Ezért arra gondoltam, hogy mi lenne akkor, ha elmennénk a tengerpartra? – Felvont szemöldökkel meredtem Uraharára.

- És elmondaná nekem, hogy honnan szüljek fürdőruhát? – Tory gonoszan elmosolyodott, és felrángatta Inouét a földről.
- Irány vásárolni! – Fintorogva keltem fel a földről és indultam el a vihorászó lányok után. Mellém Ichigo csapódott. Felvontam a szemöldököm.

- Hát te? Fürdőruhát vásárolsz? – A gondolatot nem bírtam ki röhögés nélkül. A lányok meglepetten fordultak vissza hozzánk. Azonnal lecsaptak Ichigóra, mondván: „Kell valaki, aki megmondja, jól áll vagy nem”.
Kicsit tartózkodtam az ötlettől, de le lettem szavazva.

Az első üzletbe beugrottunk. Sokáig keresgéltünk, de szerintem megérte. Amint megláttam, beleszerettem.
  Egy egyrészes fürdőruha volt. Színtiszta fekete. A mellénél és csípőrészénél ezüstszínű  gyöngyök fogta össze.

- Nahát! Ez állati jól néz ki! Menj és próbáld fel! – Meg sem várva válaszomat, Tory belökdösött a próbafülkébe. Vonakodva bár, de felvettem a fürdőruhát és kihajoltam a fülkéből. Az első, akit megláttam, Inoue volt. Odapisszegtem neki, mire Ő odajött. Úgy ügyeskedtünk, hogy be tudjon mászni mellém a fülkébe.
- Gyönyörű vagy, Nashua-chan! Idehívom Ichigot!
- Mi?! Várj! – Hiába kaptam utána, már el is szaladt a fiúért. Gyorsan a ruhám után kaptam volna, de az nem volt a széken.

- Ó, hogy az a…! – Időm se volt rendesen átkozódni a függöny szétlebbent és egy tiltakozó Ichigo repült be a fülkébe. Az egyszemélyes fülke nem épp ekkora terhelésre lett tervezve. Ichigo épphogy nem rám nehezedett. Én a mellkasára tettem a kezem, mintha meg akarnám akadályozni, hogy összelapítson. Mondjuk, ebben is lehet valami. Véletlenül sem azért van ott a kezem, hogy még egyszer megtapintsam az izmait. Á, én nem használnám ki így a helyzetet.

Általában.

A legszebb az egészben az volt, hogy Karakurában nem olyanok a próbafülkék, mint Amerikában. Itt ajtó volt hozzá. Amit kedves barátnőm volt szíves ránk csapni.

- Öhm… Gondolom, nem igazán tudsz lemászni rólam, ugye? – Ahogy válaszolt, csupasz vállamon éreztem a leheletét.

- Eltaláltad. Nem igazán. – Ahogy felfogta a helyzetet, miszerint nem valószínű, hogy pár órán belül kijutunk innen, ellazította az izmait.

- Jobban vagy már? – Megdöbbentem a kérdésen, újra eszembe jutott a tegnapi kis incidens. Az amúgy is vörös fejem spontánégést készült végrehajtani.
- Igen. Sajnálom, ha gondot okoztam… - Arcomat Ichigo vállába rejtettem. Nem használom ki a helyzetet. Á, dehogy.

- Megijesztettél.
- Most komolyan ennyire szereted az ilyen egyszavas beszélgetéseket? Mert nekem kezd az idegeimre menni. – Valami meleg, puha dolog érintette a nyakamat. Az érintés hatására megborzongtam. Légzésem felgyorsult. Mit csinál ez?!

- Nem muszáj beszélgetnünk… - Mielőtt még akármit is válaszolhattam volna, dörömböltek az ajtón.
- Kurosaki-kun? Nashua-chan? Itt van az eladó a kulccsal! – Valahogy nem volt kedvem kimenni. Úgy éreztem, jó helyen vagyok Ott, ahol vagyok. Ichigo karjaiban. Jézusom, létezik olyan, hogy pár napja ismerünk egy embert, tök idegen, és mégis… megszeretjük?

Az ajtózár kattant, Ichigo pedig felegyenesedett. Nem volt hova elrejtenem az arcom, csak a hajam mögé. Felkaptam a ruhámat a szék ALÓL és elhúztam a kabin függönyét.

Fél füllel még hallottam, ahogy az eladó bocsánatot kér a beragadt ajtó miatt. Amilyen lassan csak lehetett, levettem a fürdőruhát és felkaptam lenge nyári öltözékem. Vettem egy mély levegőt, majd kimasíroztam a fülkéből. Fizetés után kiléptünk az üzletből, és elindultunk arra, amerre a lábunk vitt. Egész úton éreztem Tory kárörvendő, Inoue kíváncsi és Ichigo kérdő tekintetét. Fejemet lehajtva mentem előre. Végül Ichigo szólalt meg.

- Amúgy most merre megyünk? – Megtorpantam és tanácstalanul visszafordultam. Nem néztem a fiú szemébe. Megvontam a vállam.
- Passz.
- Mondtam, hogy vétek Nashuat követni! Mondtam? Naná, hogy mondtam! – Tory a fejét csóválva indult el az ellenkező irányba. Nagyot sóhajtva megfordulok, és utána megyek. Tory már könnyedén visszatalált az Urahara vegyesbolthoz. Yoruichi már az udvaron várt ránk.

- Azt hittem, hogy már vissza se értek! – Szőke barátnőm rávigyorgott, majd felém bökött.

- Akadt némi komplikáció… - A nő hatalmasat nevetett és még nekem is mosolyt csalt az arcomra. Megmutogattuk a fürdőruháinkat, azután elköszöntünk, és elindultunk hazafelé. Az egyik elágazásnál Inoue és Tory lekanyarodtak. Az elválás előtt, Tory még a fülembe súgta, hogy részletes élménybeszámolót kér holnapra.

Séta közben Ichigo kezét figyeltem. Az egyik a zsebében volt, míg a másik csak úgy lógott maga mellett. Olthatatlan vágyat éreztem, hogy megfogjam. De nem tettem.

Megtette Ő.

A kezével hátranyúlt és a kezébe vette a kezemet. Fura, de nem lepődtem meg. Mosolyogva lépkedtem mellette, a kezét szorítva.

És ím Nashy fürdőruhája :)

V. fejezet: Halálos félelem

V. Fejezet.

Ki gondolná, hogy az ember öt évig megtartja a titkát a saját otthonában, de külföldön három napot nem bír ki. Éreztem Tory meglepett tekintetét a hátamon. Soha nem volt olyan titkom, amit ne mondtam volna el neki. Ezt az egyet leszámítva. Szorongva néztem végig a társaságon, míg végül Uraharán állapodott meg a tekintetem.

- Soha senkinek nem meséltem ezt el eddig. Miből gondolja, hogy egy idegennek fogom kirakni a szennyesem? – Magam is meglepődtem hangom fagyosságán. Nem szokásom így beszélni.

- Megkönnyebbülne, ha elmondaná. Lehet, hogy nem is tapasztalnék semmi újdonságot. – Felhúzott szemöldökömmel próbáltam célozni arra, hogy nem értem, mire akar kilyukadni.

- Egyetlen jó okot mondjon. Egyetlen egyet. – Ha tényleg tud mondani egyet, játszva leszopom magam.

- Én vagyok az egyetlen, aki Talán segíteni tud a problémáján.

Segíteni tudna nekem? Ha elmondanék neki mindent… Ellenszert csinálna?

- Azt hiszem, félreértettük egymást, Urahara-san. Semmi problémám nincs. – Nem hazudtam. Szeretem a képességeimet. De egy tizenegy éves kislánynak az az éjszaka egy kész rémálom volt.
Egy macska tulajdonságaival rendelkezem. Mások két kezüket összecsapnák, ha elmondhatnák magukról ugyanezt.
- Valóban?

- Igen. Csak a… körülményekkel nem vagyok megbarátkozva. Ha nem tudja visszaforgatni az időt, nem fog tudni segíteni rajtam.

- Valószínűleg igaza van. De láthatja… Nem Ön az egyetlen furcsaság közöttünk. – Végignéztem a némán figyelő halálisteneken. Tory tátott szájjal meredt rám. Lehunyt szemmel fogtam bele a mesébe.

- Tizenegy éves voltam. Anya, Apa és a két húgom elugrottak egy kis kiruccanásra. Elég beteges kislány voltam, így én nem mehettem velük. Otthon maradtam a nővéremmel, Liuval. A mi családunk eléggé el volt zárkózva a külvilágtól, így eléggé meglepődtem, hogy látogatóink érkeztek.
Liu kihívott a konyhába, és megállított az ajtóban. Ajtót nyitott. A házba két férfi lépett be. Nem tudom, miért, de olyan furcsa kisugárzásuk volt…
Kíváncsian néztem, mit művelnek a nővéremmel. Az egyikük egy köteg pénzt adott át Liunak. Aztán a nővérem felém intett. A férfiak odajöttek hozzám. Arra kértek, üljek le a nappaliba. Nem gondoltam semmi rosszra, így leültem.
Hiba volt.
A két kezemet a fotel karfájához csatolták. Sírtam anyáért, könyörögtem Liunak, etc… Senki nem segített. A nő, aki a nővéremnek hívta magát, mosolyogva nézte végig, ahogy belém szúrnak egy injekciós tűt. Fogalmam sincs, mit adtak be nekem… A sok sírástól elaludtam. Arra keltem, hogy egy rendőr kelteget. Azt kérdezte, miért vagyok egyedül.
A nővérem lelécelt. Velem pedig közölték, hogy árva vagyok. Innentől már nem sok minden rémlik. Csak arra emlékszem, hogyan másztam fel könnyedén a több méteres fára, hogyan nőttek a körmeim karmokká, meg ehhez hasonló apróságok. Kezdtem olyan hajlékonnyá válni, mint egy macska. Már csak a fülek hiányoznak a fejemről. – Ki gondolta volna, hogy egy ilyen történetet végig tudok mondani sírás nélkül? Senki.
Kitöröltem a szememből az utolsó könnycseppeket. Éreztem a döbbent tekinteteket a hátamon. Igyekeztem ártatlan fejet vágni.

- Most miért bámul így rám mindenki? – Hülye kérdésre, hülye válasz…

- Te ilyen dolgokat nem mondasz el nekem?! – Tory döbbenten meredt rám. A szeméből valami ilyesmit olvastam ki:” Mit nem mondtál még el nekem?”.
- Jaj Tory, ne csináld már! Most őszintén! Ha elmondtam volna, akkor vagy simán csak lehülyézel, vagy sárgaházas faszikat hívsz! – Elgondolkodott igazamon. Figyelmemet újra Uraharára fordítottam.

- Most már elégedett? Oké. Köszönöm a vendéglátást! – Senki nem próbált megállítani, amikor kiléptem a boltból. Egy pillanatig haboztam, mert nem tudtam a hazafelé vezető utat. De nem kellett sokáig ezen aggódnom.

- Nem arra. Erre. – Ichigo arcán még mindig virított a lázpír. Meglepetten indultam utána a mutatott irányba. Csodálkoztam, hogy utánam jött. Azt hittem, emésztgetni fogják még egy darabig… Tévedni emberi dolog.
Némán, kínos csendben mentünk. Ő elől, én mögötte.
- Ichigo… - A fiú hátra pillantott a válla felett.

- Jobban vagy? – Megdöbbentem a kérdésén. Nem mintha én nem ezt akartam volna kérdezni.

- Ezt nekem kellett volna kérdeznem. – Megvonta a vállát, majd továbbra is várva a választ, rám bámult. Vörösödő arcomat a hajam mögé rejtve bólintottam.
- Ja. Bár nem értem, miért kéne rosszul éreznem magam…
-

Nem lehet könnyű ekkora terhet cipelni a válladon. – Barna tekintetében mélyre lehetett látni, de én semmit nem tudtam kiolvasni belőle.
- Az már a múlt. Jobban szeretek a jelennek élni. De te még mindig nem válaszoltál, Ichigo. Jobban vagy? – Válasz gyanánt megvonta a vállát, de nem állt szándékában többet mondani. Megcsóváltam a fejem, majd megszaporáztam lépteim, hogy mellette tudjak menni. Jólesett a közelsége.
- A többiek hogy fogadták?
- Láthattad. Szerintem Tory azóta is téged szid. Rosszul esett neki, hogy nem mondtad el.

- De most, hogy megismertünk titeket, legalább egyből elhitte! – Mosolyogva gondoltam bele, ahogy barátnőm elátkozza Őseimet.

- Apropó, mit mondott a suli orvos? – Ichigo nagyot sóhajtva megvakarta a fejét. Fáradt, barna szemeit rám emelte.

- Nem igaz, hogy nem bírsz leszakadni a témáról…
- A kérdésre felelj!
- Egy kicsit megfáztam a legutóbbi Lidérc támadáskor. Ennyi. Nem értem, miért kell ennyit lovagolni rajta. – Durcásan elfordítottam a fejem. Az ember lányának már azt sem engedik meg, hogy aggódjon.
- Na, mi van? Megsértődtél?
- Meg! – Vigyora láttán nevetnem kellett. Hazaérve újfent részesülhettem Kurosaki Papa ölelésében. Ezúttal nem bántam. Úgy éreztem, hogy bár alig pár napja vagyok itt, szeretnek ebben a családban. Karin és Yuzu fáradt sóhajjal vették tudomásul apjuk és bátyjuk újabb veszekedését. Mosolyogva ültem le hozzájuk a kanapéra.

- Hogy telt a napod, Nash? – Karin és Ichigo voltak az egyetlenek, akik a rendes nevemen hívtak. Megvontam a vállam.
- Eltelt. Ha nem gond, megyek és ázok egy kicsit. – Felálltam, és besétáltam a szobámba. Szinte szoborrá merevedtem. Az ágyamon egy apró plüss oroszlán parádézott… A bugyimmal a fején. Halkan bezártam magam mögött az ajtót. Megköszörültem a torkomat, mire az abbahagyta a játékot, és remegve felém nézett. Mielőtt akármit is mondhattam volna, kopogtak az ajtón, és Ichigo lépett be.

-Nash, Yuzu azt kérdezi, holnap jössz-e velünk… - A hang a fiúban ragadt, ahogy meglátta a plüsst, feje tetején a fehérneművel… - a kajáldába?
 Nyugodtságot színlelve a döbbent fiúhoz fordultam.
- Van valami hozzáfűzni valód? – Remegő kézzel lekaptam a kegyelemért sikítozó állat fejéről a fehérneműt. A fiú bólintott.
- Van. Nyitott ablakon keresztül, ha lehet. – Ezzel kifordult az ajtón. Én visszafordítottam figyelmemet a rettegő plüss felé.

- He… he… hello! Kon vagyok! Hát te, szépséges hölgy? – Nem vártam meg, míg újabb széptevésbe kezd. Lassan az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam.
- A nevem Nashua. És most… - Megragadtam a fejét, és egy határozott mozdulattal kivágtam az ablakon. - … KIFELÉ!

Idegesen szedtem össze a holmimat, és a fürdőszobába vonultam. Tele engedtem a kádat forró vízzel, és nyakig belemerültem.
Sokáig áztattam magam. Aztán sajnos kihűlt a víz, így kiszálltam, és magam köré tekertem a törülközőt. Fáradtan bámultam bele a tükörbe.
A szemem alatt hatalmas, fekete táskák. A szám is kiszáradt…

- Nagyszerű… - A szemem kerekre tágult, a gyomrom hirtelen összeszorult. A térdem megremegett, majd felmondta a szolgálatot. A félelem átjárta minden porcikámat, nem engedve azt, hogy levegőhöz jussak.

A mosdókagylóba kapaszkodva, felvettem a ruháimat. Kivánszorogtam a fürdőből. A lábaim újra cserbenhagytak. Egyenesen a szobájából kilépő Ichigo karjaiba zuhantam.
- Nash! Mi történt? Az istenit, Nash mondj már valamit! – Hangja kétségbeesetten visszhangzott a fülembe. Erősen kapaszkodtam a karjába, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba.
- Ichigo… Van itt valami! – Félve, sőt, inkább rettegve bámultam fel a barna szemeibe. Aztán a lábam alá nyúlt, és felemelt a földről. Nem az én szobámba vitt, hanem a sajátjába. Leültetett az ágyára, de amint elengedett, ijedten kaptam a pólója után.

- Semmi baj, Nash. Nem hagylak itt. – Mosolya egyáltalán nem nyugtatott meg. Volt a közelembe valami… halálos. Nem tudom leírni. Nem tudom, hogy mi volt az. De ott volt. És Ichigo nem érezte. A szeme gyanakodva járkált ide-oda, de nem látott vagy érzett semmit. Visszasétált hozzám, és leguggolt elém. Bátorítóan megszorította a térdemet. Remegésem kezdett alábbhagyni, légzésem nyugodttá vált. De a félelem nem tűnt el. Rettegtem a gondolattól, hogy el kell mozdulnom a védelmet jelentő Ichigo mellől.

- Aludhatok ma veled? – A hangom alig volt több suttogásnál, mégis olyan volt, mintha ordítanék. A fiú döbbenten nézett opálkék szemeimbe.
- Mitől félsz, Nash? – A kérdés akaratlanul is könnyeket csalt a szemembe. Megráztam a fejem, nehogy Ichigo észrevegye.
- Nem tudom… - Nem vette le rólam a tekintetét, ahogy én sem róla. A lázpír eltűnt az arcáról, és már egész jó színben van. Vagyis volt, míg a szívbajt nem hoztam rá… De a válaszán megdöbbentem.

- Rendben. Áthozom a cuccodat. – Rémülten kaptam a keze után. Tényleg itt akar hagyni egyedül?
Értetlenül nézett rám, majd megvakarta a fejét, és megadóan leült az ágyra. A semmibe bámulva merengtem a történtekről, mikor Ichigo bemászott az ágyba. Nézett egy darabig, majd pirulva felhajtotta a takaró szélét. Vörösödve értettem meg, mire gondol. Való igaz, hogy én akartam vele aludni…
Engedelmesen bemásztam a fal felöli oldalra. Mikor Ichigo magunkra hajtotta a takarót, kényelmesen elhelyezkedtem. Szinte azonnal álomba zuhantam.

Valamikor hajnalban fölriadtam. Ichigo karja a derekamon volt, éreztem leheletét a fejem búbján. Magzati pózban közelebb húzódtam széles mellkasához, majd ismét elnyelt a jótékony sötétség.